Úgy látszik ez a játszóterezés olyan dolog, amibe az ember folyamatosan
tanul bele, legyen az gyerek, vagy felnőtt, mindegy. Most hogy Matyi a
nappali alvásra egyáltalán nem fecsérli drága idejét, időnk nagy részét a
szabadban töltjük. Kétszer indulunk neki a világnak, délelőtt
babakocsival boltba, postára, mikor hová, és hazafelé ha Matyi úgy
gondolja jöhet gyalog. De általában nem szokta úgy gondolni, lógatja a
kocsiból a lábát. Mire hazaérünk bőven ebédidő van, majd ebéd után én
kitartóan próbálom rávenni Matyifőnököt egy kis ebéd utáni sziesztára,
amit rendszerint elutasít. Így fél 3 körül újra összeszedjük a
cókmókunkat, ami minden nap bővül valamivel, lassan kisteherautóval is
indulhatnánk, de nem mi gyalog megyünk, a közeli játszótérre. Matyi út
közben szinte minden kapun benéz, némelyikre fel is mászik, de lassan de
biztosan odaérünk a játszótérre.
A mai játszóterezés a tegnapinál sokkal-sokkal jobb volt, azt hiszem
kezdünk ráérezni az ízére, én is Matyi is. Míg tegnapelőtt még csak állt
a homokozó szélén, és nyújtotta a kezét, hogy töröljem le ha véletlenül
homokos lett, addigra ma már igazi homokozást hajtott végre, még én sem
kellettem neki. Töltögette a homokot innen oda, onnan ide. A nap
fénypontja azért mégis a csúszda volt, amire tegnap mégcsak rá sem mert
nézni, ma kb. 50szer mászott fel, a tetjén hatalmas üdvrivalgással
köszöntötte a körülötte állókat, és a végén lecsúcsott, úgy ahogy azt
kell.
Szóval... egy szó mint száz... kezdünk belejönni. Ma is találkoztunk
J-ékkel, és velük jól éreztük magunkat. A többiekről akik pedig
valamiért csúnyán néznek ránk, nem veszek tudomást. Hisz nem vagyunk
egyformák, nem egyformán neveljük a gyerekeinket és én ezt tiszteletben
tartom. És nem hagyom magamat eltántorítani, hisz Matyi olyan jól érzi
magát, és ez a történet róla szól elsősorban. Nem pedig arról, hogy én
hogy érzem magam. És ha olykor még kedves anyukákkal is összehoz a
sors, akkor az csak külön jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése