De legalább kitartó

Mindkét elvnek vannak pártfogói ismeretségi körömben is. van aki arra esküszik, hogy hagyjuk sírni a gyereket, majd belefárad, megunja, rájön higy hiába, és majd elhallgat, elalszik. Vannak, akik épp ellenkezőleg, ha sír a gyerek fel kell venni, nyilván nem sír hiába, valami baja van, nyugtassuk meg. Én tudattalanul is a második tábort erősítem, mindig az volt, hogy ha sírt Máté felvettem, megcirógattam, megöleltem, összebújtunk, és már nem is volt semmi baj, vagy legalábbis hamarosan sikerült orvosolni. Leginkább az én gyengeségem volt ez, mert sosem bírtam hallgatni, ahogy sír, majd később üvölt. Inkább beáldoztam magam, és bármennyire fáradt voltam, fájt a hátam, mentem, felvettem, öleltem. Aztán olyan sokan letorkoltak miatta, hogy elbizonytalanodtam, és megkérdeztem még Máté igen zsenge korában, hogy jó-e ha ezt teszem, vagy még most a kezdet kezdetén csapódjak át a másik táborhoz. A védőnő megnyugtatott, nem nem baj, ha felveszem, sőt, jó, mert így a baba érzi, hogy számíthat rám a bajban, és különben is az ilyen picik valóban nem sírnak hiába, és 1 éves korig a szeretetből sosem elég, és nem lehet vele elkényeztetni.

Máté pedig nőtt, nőtt, okosodott, és sajnos mostanra van, hogy olyan mértékű hisztiket képes levágni, hogy semmi sem segít. Leginkább hajnalban jut eszébe, gondolom a fáradság miatt is van, hogy vígasztalhatatlanul felsír, majd ez átcsap az idegesítő nyekergésbe, és majd a visításba, és végül jön a keserves zokogás. Ma hajnalban sem volt ez másképp, a fent írt sorrendben, plusz még hozzájön, hogy ilyenkor már apa is bekapcsolódik a manónyugtatásba, igazi családi program lesz ebből immáron több hete hajnalonként. A helyzet már annyira kilátástalan volt, hogy gondoltam, nincs mit veszteni, visszatettem a kiságyába, és reméltem, hogy egyszer majdcsak elfárad, és elalszik. Vártunk...., vártunk..., és még mindig vártunk...., semmi, Máté üvöltött. Egész másfél órán keresztül bíztam a szakemberek által tanácsolt módszerben, reméltem, hogy az én gyerekem sem más, mint a többi, de be kellett látni, hogy igen, az enyém más mint a többi. Másfél óra kitartó üvöltés után nem bírtam már tovább hallgatni, zsongott a fülem, fájt a fejem, és nem volt mit tenni, mint felvenni. Két perc múlva aludt. Gondolom azért mert kifárasztotta magát.

Így sikerült még 2 órát aludnunk. Csak hát nem tudom, mit remélhetnék a jövőtől. Nem tudom, miért van ez, hogy minden hajnalban ennyire sír. Nem tudom, hogyan orvosolhatnám a baját. Sem a fogínyre való kence, sem a tea, még a cici sem nyugtatja meg.

Egyben bízom csak, hogy ezt a kitartását nem növi majd ki, mert az élet más területein még nagy hasznára válhat a jövőben.