Pécsi városnéző futás

 A Zsolnay-negyed, a templomok, a múzeumok, és a városjárás után tartottunk egy kis pihenőt a hűvös szobában. De mivel nekem hosszú-hosszú listám van mindig, egy idő után pedzegettem, hogy nem sétálunk-e még fel a Tettyei romokhoz vacsora előtt, hiszen nincs messze, alig 20 perc gyalog, de csak néztek rám, hogy mi bajom van... Úgyhogy sebtiben futócipőt húztam, és pillanatok alatt kint voltam az utcán, és már iramodtam is neki a hegyoldalnak. 

A zuglói laposokhoz szokott lábaim eleinte nem nagyon értették, hogy mit akarok, de aztán belejöttek, és bár elég meredeken haladt felfelé az út, de magas, hűs fák árnyékában haladtam, úgyhogy még élveztem is. Aztán mikor egyre feljebb értem, és a házak között ki tudtam kukucskálni, akkor már egyáltalán nem bántam, hogy elindultam. Sőt. Pikkpakk fel is értem a kinézett célponthoz, a tettyei romokhoz. 

Itt egy kicsit elidőztem, mert olyan remek hely ez, hogy a fiúknak is biztos tetszett volna. Volt itt középkori  palotarom, csobogó szökőkutak, játszótér, sok zöld, napsütés és árnyék, minden ami kell. 

Itt gondoltam ki, hogy nem visszafelé futok, ugyanazon az úton, hanem átfutok arra a szomszédos sziklára, aminek a tetején egy keresztet láttam, a túlsó felén pedig az a Havi-hegyi kis kápolna áll, ami előtt a híres mandulafa áll, ami az év fája is volt valamelyik évben. 

Igazából fölfelé is tök jó lett volna menni, mert a Balázs-pihenőhöz vezető sziklába vájt lépcsősor és fönt a kis kilátószerűség eléggé vonzott, de MArci rámbízta, hogy időben érjek haza, nehogy elcsússzon a vacsora, úgyhogy nem keringtem inkább a hegyoldalban. :-) 

A Havi-hegy felé egy remek deszkapallós híd vezetett, ott fenn pedig egy szinteúj sétány, vezetett végig. Nekem mondjuk ez térkövezés nem a szivem csücske, egyáltalán nem autentikus, de legalább a panoráma remek volt innen is. 

Visszanézve a romokra. 

Lefelé jönni nem volt épp leányálom. Mivel nem  nagyon akartam messzire kóborolni, irányban egy olyan meredek útra tévedtem, amin nehogy futni lett volna veszélyes, de szerintem lefelé sétálni is. De azért leóvatoskodtam magam, és leérve a laposon már száguldottam, mint a szél. Jól esett volna még egy kis kört futni a már ismert Ferencesek utcája- Székesegyház- Káptalan utca-hotel útvonalon, de nem kanyarogtam már sokat, hiszen vacsizni kellett menni. 

Fél óra volt csupán, de annyi-annyi szépséget láttam, annyi élményt gyűjtöttem, hogy az egyik legemlékezetesebb futásomként tartom számon ezt a kis rövidkét.