A tegnap

 ... volt az a nap, amikor nem kis kihívás volt hazajutnom a munkahelyemről, ami egyébként egyáltalán nincs leküzdhetetlen távolságra tőlünk, tegnap mégis százszor átfutott a fejemen, hogy csak egyszer érjek haza, csak egyszer, én biza soha a büdös életbe ki nem teszem a lábam otthonról. 

Már épp indultam volna haza, még csipkedtük is magunkat a többiekkel együtt, hogy el tudjunk indulni időben, amikor egyszercsak, míg én a mosdóban voltam, leszakadt az ég. De úgy igazán. Dörgött és villámlott is egyben. 

Aztán mikor ránéztem az órára, akkor esett le, hogy húha... Milánnak pont akkor kéne elindulnia otthonról a fociedzésre. De mielőtt még hívhattam volna, hogy mifelénk mi a helyzet, ő már hívott, hogy mit csináljon, mert ömlik az eső, és nem tud elindulni, és hogy lesz-e egyáltalán edzés. Mondtam neki, hogy pillanat. Felhívtam az edzőt, azt mondta elvileg van edzés, de Milán ne induljon sehova, 5 perc múlva suhan el a házunk előtt, felveszi. Így is történt. Majd aztán kis idő múlva írt, hogy minden storno, nem lesz edzés, Milánt is visszaküldte egy villámlásmentes időben. 

Közben csak telt az idő. Marcit is vinnem kellett volna logiscoolra, de mivel a 20-as buszt esélyem sem volt elérni, gondoltam, hogy a 40-essel már csak elmegyek, mert utána már nem fogok még a suliba sem odaérni érte. 

Az ablakból nézve egyszer csendesedni látszott, úgyhogy én nekivágtam a hazaútnak. Eleinte nem is tűnt olyan vészesnek a dolog, igaz, szakadt az eső, de szép függőlegesen esett, és jól tudtam haladni, viszonylag ázásmentesen. Közben mondjuk paráztam rendesen, mert a vonatsorompónál állva megint elkezdett villámlani, de odaértem időben a buszmegállóhoz. 

A kereszteződésben viszont akkora víz halmozódott fel, hogy teljesen járhatatlan lett az egész utca. Az autóknak sokszor a lámpájáig is felért a víz, a busz elakadt a megállótól 100 méterre. Én ott álltam és a szakadó esőben, a lábamat nyaldosó víztömeggel farkasszemet néztem a buszommal, ami nem jött. Az idő meg telt. 

Beszéltem a napközissel, hogy mondja meg MArcinak, hogy no para, egyszer csak befutok majd. Beszéltem Marci barátjának az apukájával, mert Tomit is nekem kellett volna elhozni, hogy nem fog menni, lehet, hogy ő korábban ér oda, akkor menjen vigye Tomit. 

Aztán negyed 6-kor elállni látszott az eső, akkor beszéltem Milánnal, hogy mi újság otthon. Azt mondta már nincs nagy gáz, úgyhogy elküldtem őt Marciért a suliba, és lassan az én buszom is útnak indult. Igaz, hogy két szakaszon még kerülőt kellett tennie, mert állt a víz az úton és le volt zárva, de végül hazaértem. A buszról leszállva már úgy remegtem, mint a nyárfalevél. eleve rommá ázott a cipőm, a fél ruhám, meg akkor jött ki rajtam, hogy mennyire féltem.