Őszi szünet husss

Azt, hogy villámgyorsan eltelt volna, azt azért nem mondom, de tény, hogy mire megszoktuk volna a reggeli lustálkodást, és a délutáni semmittevést ( hahaha), addigra már vége is volt, és mehettünk újra iskolába.
A szünet első hétvégéje ráadásul még igen mozgalmas is lett, mert szombat délelőtt még volt előkészítő a nagyoknak, ami miatt fel kell ugyebár kelnünk, délután pedig Marci szülinapra ment Törökbálintra. Egy focistársának volt bulija, aki elvileg itt lakik Zuglóban, hogy miért oda rendezték a bulit???? Szóval eléggé lehetetlennek tűnt nekünk ez a Törökbálint, mert ahhoz nekünk át kell menni a Dunán :-), az meg már egy másik világ innen a pesti oldalról nézve. Nem szívesen autóztunk volna keresztül a városon és még azon is túl, hogy ott álljunk családilag a pálya mellett néhány órát, majd ugyanezt vissza, úgy, hogy gyakorlatilag a Marci csapattársainak a szüleivel nem is ismerjük egymást. ( Nincs már erre ingerem, hogy még 30 anyukával-apukával- nagymamával beszélgessek a pálya szélén, Marcit általában már csak lerakom az edzésen, majd másfél óra múlva felszedem.
De a szülinapos anyukája felajánlotta, hogy szerez Marcinak fuvart, ha az úgy oké, és mivel Marci nagyon rá volt izgulva a focibulira, hát rábólintottam, bár utána egész addig míg haza nem értek, azon rágtam magam, hogy hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy elküldöm Marcit egy számomra vadidegenekkel. De végül nem volt semmi gáz, a fuvarosok is kedvesek voltak, és a buli is jól sikerült, Marci teljesen oda volt meg vissza.
( Az mondjuk elég gáz, hogy akik kivitték Marcit, az anyuka meg a nagymama közül már nem az anyuka volt korban közelebb hozzám, hanem a mama, legalábbis ránézésre, meg stílusra. Az anyuka amolyan talpig vastag sminkes-hosszú körmös lány volt... hát nem pont az a típus, akikkel én vegyülni szoktam, de rendes volt egyébként, meg minden, csak hát na... )
A buli utáni vasárnap Marcinak Bozsikja volt, a szezonban az utolsó, és először játszott U9-ben. Persze, hogy megnéztük.

Aztán mire igazából kitört a szünet, addigra elromlott az idő is, szóval nemigen gondolkodtunk nagy dolgokban. A fiúkat próbáltam rávenni arra, hogy tanuljanak, gyakoroljanak, mert úgyis esik az eső, úgysem jó ez az idő semmi másra. Ez azt jelentette, hogy napjában kb ezerötszáznyolcvanszor mondtam el hol az egyiknek, hol a másiknak, hogy tegye le a tabeletet, oldjon meg egy feladatsort, olvassa a könyvét, tanuljon angolt, hegedüljön, oboázzon, vagy mit tudom én, csak legyen valami látszatja annak, hogy csinál valamit. Nem, nem érzem magam hajcsárnak, mert a mondat vége mindig az volt, mert " ha hétvégén megyünk papához úgysem fogtok semmit sem csinálni, szóval most kéne." Kevés sikerélményem volt ezen a téren. Néha tényleg úgy érzem, mintha ez az iskolás történet az saram lenne, mintha nekem kéne fejbentartani, megcsinálni, megtanulni, gyakorolni... és tényleg... Pedig már annyiszor megfogadtam, hogy elengedem ezt a történetet, és csinálják maguk, elvégre az ő bizniszük, aztán mégis én vagyok az, aki síkideg, ők meg halál nyugodtak.
Olyannyira nem ment át a mondanivalóm, hogy Máté hétfőn délután azzal jött haza, hogy volt ám informatikából házi, amit nem csinált meg, de no para, mert reggel gyorsan lemásolta valakiét. Erre már nem is tudok ilyenkor mit mondani. Tényleg.

Aztán a szünet csúcspontja, hogy végre eljutottunk Mártélyra, ami már jó ideje a listámon van, amióta egyszer olvastam valahol, hogy a Holt-Tiszán egy pallós sétányt csináltak, és klasszul rá lehet látni a mocsaras élővilágra. Fogalmam sincs, hogy mikor volt ez, de pár éve biztos, és ahhoz képest, hogy Szentestől csak fél órányi autóútra van, elég sokat kellett várni rá, de mindenképpen megérte. Majd külön írok róla.