Mártélyi kirándulás

Egy ilyen szakadó esős hét után, amikor leginkább csak a túlélésre játszottunk, legfőképp, hogy mindenkinek legyen cserezoknija a táskában,  másnapra száraz ruhája, meg hasonlók, és előkerültek a vastag/abb kabátok is a szekrényből, ( igaz, nem veszik még fel, mert inkább vastag pulcsit vesznek még az őszi kabát alá...), ilyenkor jó visszatekinteni, hogy milyen szerencsénk volt, hogy még egy viszonylag szép őszi délutánt csíptünk el, amikor Mártélyra mentünk.
Nyáron is szóba került már, de úgy gondoltuk, hogy sokkal szebb lesz, ha ősszel megyünk, amikor minden olyan szép színes, és végül igazunk is lett, és az utolsó szépnek mondható őszi napon mentünk, alaposan kicentizve.
Marci nem jött velünk, ő otthon maradt papával, és elintéztek ezt-azt együtt a városban, csak a nagyokkal mentünk. Mondjuk ők is épp eléggé idegesítőek voltak így együtt...

Nem gondoltam, hogy Mártélyon el lehet tévedni, de olyan észrevehetetlen barna fatáblára volt kiírva, hogy hol kell lekanyaraodni a Holt-ág felé, hogy mire észrevettük, addigra már el is hagytuk, és egyéb lehetőség nem volt több. Úgyhogy a falut elhagyva már éreztük, hogy az lesz a legjobb, ha megfordulunk. Innen már sima liba volt.

 Nagyon hangulatos a part, különösen ezek a csónak kikötők húzták az ember szemét.

És állítólag hódok is laknak erre.

A tanösvény, ahová készültünk a holtágnak a túlsó végén volt, úgyhogy odaáig mindenképpen el kellett sétálnunk, és amikor már mentünk egy jó darabon, akkor muszáj volt kicsit rákapcsolni, mert nem tudtuk, hogy mennyire vagyunk még onnan, ahol lenni akarunk, és nehogy elkezdjen nagyon ránk sötétedni.
Persze valójában nem volt ez akkora nagy távolság, csak a fiúk tették fel a " mikor érünk már oda" lemezt idejekorán.

 Aztán az erdős ösvény egyszer csak kisebb kanyart vett, és akkor már tudtam, hogy itt vagyunk. Itt vannak a pallók.

A palló egy darabon nem volt olyan bizalomgerjesztő. Első körben azt gondoltam végig sem fogunk tudni menni rajta, de csak a közepe volt megsüllyedve, a szélén mondhatni száraz lábbal át tudunk menni.

 Nem igazán tudom szavakkal elmondani, hogy milyen szép volt a holtágnak ez az elmocsarasodott, érintetlen része. Nagyon félelmetes volt, nagyon misztikus, néhol, a nádasok mellett olyan volt, mintha egy horrorfilmben lennénk, ahogy a szél susogtatta a nádat. Húúú, nekem nagyon tetszett.

A pallós rész után van egy kis piknikező hely, aztán az ösvény belecsatlakozik a hosszabb Tisza-tanösvénybe. Mi csak egy pillantást vetettünk a Tiszára, a hosszú séta már nem fért volna bele a délutánba. Meg ki tudja, mennyire lett volna sáros az út. Így is, az az út, amiről azt gondoltuk, hogy a mi tanösvényünknek a folytatása, és egy kört bezárva visszavisz minket, az is járhatatlanul sárosnak tűnt, úgyhogy ott mentünk vissza, ahol jöttünk, így oda-vissza is végigsétáltunk a pallókon.

A nagy Tisza

 Közben  elkezdett lemenni a nap, és gyönyörű rózsaszínre-narancssárgára festette az eget.

a fiúk még idétlenkedtek egy kicsit a vízparton. Kihalásztak valami nagy ágat, amit haza akartak hozni... de miután lebeszéltük őket róla, már indultunk haza. Késő is volt, meg már fáztunk is rendesen.