A Kékestető meghódítása

Addig-addig nézegettük szombat délután a jakuzziból a szemközti Kékestetőt, hogy este már úgy feküdtünk le, hogy akkor oda holnap elmegyünk. Ki is gondoltunk egy útvonalat, meg a szálloda recepciósa rutinos túrázó volt, és adott még pár tanácsot, így állt össze végül, hogy hogyan menjünk.

Bőségesen bereggeliztünk, bepakoltunk a táskába, és 10.15-kor vágtunk neki a kék turistajelzésnek, mely szépen végigvitt a Mátra-nyergen, és először nagyon lefelé jöttünk, majd kisebb-nagyobb emelkedőkkel fölfelé, de egyáltalán nem éreztük megerőltetőnek. Mellettünk ott volt a Mátra völgye, Parádsasvár, a kastély, előttünk ott magasodott a cél. Szóval nagyon jól haladtunk. Úgy értünk el a Kékes lábához, kb. 7 km gyaloglás után, hogy szinte meg sem kottyant, erőnk teljében voltunk, hajtott minket a lelkesedés, ott akartunk már lenni, ott fenn, Magyarország tetején!

Ott van, oda megyünk. Már nincs is olyan messze :-)

A parádsasvári Károlyi-kastély fentről.

A Csór-hegy felé haladva

A recepciós csóka tanácsát megfogadva fölfelé nem a rövidebb, de megerőltetőbb utat választottuk, mert az állítása szerint embertelen, és bár mondhattuk volna, hogy lárifári, mint Marci, de nem voltunk azért annyira bátrak, hogy nekivágjunk. Így inkább kis kerülővel elmentünk Mátraházáig, és onnan mentünk fel a sípálya nyílegyenes, árnyékmentes sávján egészen a tetőig.
A terep itt valóban jól járható volt, viszont a fejünkre tűző déli napsütés akkor nem esett olyan jól. De mindig néztük a kiírásokat, hogy a következő úticél mennyire van, és ezek alapján 2-kor már a tetőről kellett integetnünk 😜
Amúgy nagyon jól föl vannak festve a jelzések, az elágazásokban információs tábla, útmutató nyilak, szóval nagyon profi, nem volt hiányérzetünk.

Mátraháza felé az erdőben

A sípályán fölfelé

Ott a cél

És hát fölértünk. Fönt rögtön értelmet nyert az a szinte folyamatos motorzúgás, amit egész úton hallottunk. Zavaró is volt, nem mondom, folyamatosan csak azt hallottuk az erdőben, hogy az alattunk menő főúton repesztenek a motorok. De ahogy fölérünk a tetőre szinte belebotlunk az Elhunyt Motorosok emlékhelyébe, mely előtt most is áll 1-1 motoros tiszteletét leróva, majd visszapattan a járgányára, és tép ezerrel lefelé, végigbőgetve a motorját a hegyen, fekete féknyomot hagyva a kanyarokban. Nem értem én ezt... most jön el egy emlékhelytől, hát ennyi sem megy át, hogy talán nem kéne bolond módjára hajtani???? Legközlebb már lehet, hogy az ő bukósisakja is ott lesz a többi között. Ez nem megy át???

Na de mindegy is.
Ott mellette, ott a háromszög, Magyarország teteje! Sorban állunk egy fotóért a kővel. Mellettünk egy csinirucis család ácsorog, igazából majdnem elénk vágnak a sorban, csak én jól helyezkedtem, és nem tudtak. Akkor szálltak ki a parkolóban a kocsijukból, merthogy végig fel lehet jönni kocsival, csak hát abban mi az élvezet 😀 Mi meg büszkék voltunk magunkra, hogy lábon jöttünk.

Egy önkiszolgáló étteremben ettünk egy ebédet. Gondolom a hely különlegessége miatt egy szimpla menzás ebédet pofátlanul drágán adnak. Az én paradicsomos húsgombócom mondjuk jó volt, meg a Feri bablevese is, de a gőzgombóc az felejthető volt.

A tévétorony emeletén van egy kávézó, ahonnan ki lehet nézni, a kávézó fölött pedig egy nyitott kilátóterasz. Ezt célozzuk meg ebéd után.
Nagyon klassz a kilátás. És minden irányban feliratozva van, hogy mit látunk.

Nyomunk egy szelfit is, bár nem vagyunk túl pengék szelfizésben. Mondhatni, bénáztunk egy kicsit, mire összejött egy normális kép.

Aztán indulás vissza Galyatetőre. Nem érünk rá, mert vacsi előtt még jól esne egy kis fürdés, meg egy kis szauna, ennek ellenére a nehezebb úton indulunk el lefelé. Eleinte nem is értjük, hogy miért mondta a csávó, hogy ez kemény terep, mert sima út vezetett lefelé, semmi kihívás. Majd egyszer csak elkezdett kövesedni az út, és a végül egy igazi kőtenger közepén találtuk magunkat, az út pedig meredeken ment lefelé. Valóban nem volt könnyű menet.

De csak leértünk. A hegy lábától már arra mentünk, amerről jöttünk, annyi különbséggel, hogy a Csór-hegy, ami Galyatető felöl csak egy kis pukli volt, most kemény hegymenet. Nem is esik jól, folyik rólunk a víz, és nagyon elfáradunk mire fölérünk. Spórolni kell a vízzel is, ez a legrosszabb, mert a világ össze vizét meg tudnám ott helyben inni, de hol van még az út vége... nem lehet. Tartalékolni kell.
A Csór-hegy után jön megint egy könnyebb lankás szakasz, végig a nyergen. Innen még egyszer megcsodáljuk a parádi kastélyt, és visszatekintünk a Kékesre, onnan jövünk, nincs már sok hátra!

Majd az út utolsó szakasza megint emelkedő, hiszen vissza kell mennünk Galyatetőre, 965 méter magasra. Nem esik jól. Szomjas vagyok, és már a combomat is kezdem érezni. Ha tehetném akkor már ott megállnék, ahol vagyok, de nem állok meg, mert akkor nem tudok továbbindulni.
Végül 18.25-kor futunk be a hotel elé. 10 perccel a kiírás szerinti idő előtt, és 5-tel az általam tervezett előtt, éppen jókor, mert amikor a szobába lépve bekapcsoljuk a tévét, épp Katinka ússza a második aranyát, és látjuk még az utolsó 200 métert, és a célbaérkezést. Micsoda időzítés!

Kicsit szusszanunk, iszunk mint a gödény, és már kint is vagyunk a medencében. Csodáljuk a távoli Kékest, ahonnan jöttünk, és jóleső fáradság fut végig rajtunk.

Ott voltunk!

Vacsi. Minden porcikánk fáj. De milyen jó, hogy nincsenek itt a gyerekek, legalább nyugodtan lehet kínlódni. 😀 A vizes vébé záróünnepsége megy a tévében, de többször is belealszom. Csak a koreai fickó beszédére tudok legközelebb odafigyelni.
De nagyon jó volt 👍 Jövünk máskor is. Már azt tervezzük, hogy legközelebb hol kéne aludni, és hogy onnan merre induljunk, pedig még ezt sem hevertük ki. Tudom, nem vagyunk normálisak.