Marci, az egyke 2.0.

Marci egykesége ugyan megtört múlt szerdán, amikor Milán hazajött két napra, mert csütörtökön orvosi kontrollra mentünk, ( mondhatni majdnem fölöslegesen, mert a mi orvosunk nem volt ott, a másik meg megnézte ugyan, de inkább nem mondok az egészről semmit, mert még mindig annyira fölbosszant az egész...) de pénteken már újra pakoltuk Milán táskáját, és Szegedre utazott a keresztszüleihez :-) Máté pedig már több mint egy hete anyukámnál tolja, holnapra várjuk haza. 

Szóval Marci megint kapott pár nap egyedüllétet, de már nem értékelte annyira, mint a múltkor, igaz, hogy most nem volt annyi program, de voltunk nagyboltban, meg nem annyira nagyban is, és mindkét helyen kapott valamit, (egy autót, távirányítósat, másik helyen egy kerti seprűt) ami azért nem mindennapos nálunk, szóval panaszra azért nem lehet oka. 

Ennek ellenére folyton kínlódott, hogy "de mikor jön már Klárimama, és mikor mehetek én is Ózdra", "most jön? ez az alvás után?" , "holnap?" "de akkor mikor?" köbö. De ezt végtelenített szalagon megállás nélkül. Eléggé fárasztó tud lenni. 

De még így is azt mondom, hogy 1 darab Marcival az élet hawaiideejéééé. Mondhatni, láblógatás. 

A bevásárlás, amitől minden hajunk szála égnek szokott állni már a 3-dik percben, most totál simán lezajlott, egy hangos szó nélkül, egy hiszti nélkül, egy gyerekkiabálás nélkül, tényleg! Marci szépen jött, tolta a kis bevásárló kosarát, nem volt rodeózás, meg gyorsulási verseny a folyosókon, meg ész nélkül kosárba dobálás, semmi. Hihetetlen. 3 gyerekkel ez az egész procedúra min. 5 év minusz az életünkből. 

Ma pedig el kellett mennünk a város legislegtúlsó felébe, majdnem, hogy átvegyünk egy gumicsizmát, amit Milánnak lőttem a vaterán szinte ingyen, azt gondolván, hogy majd valami emberi helyen meg tudjuk oldani az adásvételt. De valamiért nem ment a dolog, így kibumszliztunk a 11. kerület túlfelébe. De hogy ne legyen ez olyan uncsi Marcinak, és mert időben is érkeztünk, mert időben indultunk, így teljesülhetett Marci kívánsága, hogy nézzünk vonatokat. 

Eleve is beterveztem neki egy pályaudvar-nézést, csak én hazafelé gondoltam a Keletit, merthogy ott úgyis át kell szállni, de mivel időben voltunk ezért a Kelenföldi pályaudvaron ütöttünk el egy jó 20 percet vonatokat nézve. Marcinak már ennyi is elég a boldogsághoz :-) 

Ez épp a Miskolc-Keszthely járat, biciklivagonnal ( tökizgi), és ottálltunkkor 50 perces késéssel. Azaz már rég Fehérváron kellett volna lenni minimum, amikor még mindig Kelenföldön vesztegelt, és valami még mindig nem volt oké. Kellemes lehetett a vonatonülőknek az az 1 óra Kelenföldön... nem egy Balaton...

Mivel reménytelennek tűnt, hogy ez a vonat még ma továbbmegy, így átnyergeltünk egy másik vágányra, és megvártuk amíg elmegy a szép piros vonat a Délibe, és  a csúnya kék Tatabányára. Marci mindenképp fel akart szállni valamelyikre. Volt is ebből egy kis durci, hogy vonatozás helyett már megint sétálni kell.
De hát meg kellett keresnünk a megadott címet, amit végül könnyebb volt megtalálni, mint lerajzolni a hevenyészett térképet a googlemapsról.

Ezt csak azért, mert szoktam Marcit Cirmikének hívni, mert olyan mint egy kiscica.  Cirmos a Cirmos utcában :-)

A nagy 10 emeletes panelház falán, ahová mentünk, pedig ezt találtuk. Felesége neve most is kint van a kapucsengőn.