Unokatesók

Ha már az egy héttel korábbi profifotós kinti fotózás nem jött össze, viszont egy héttel később, az ország másik végén ragyogóan sütött a nap, hát tettünk egy nagy kört a gyerekekkel. Hozzácsaptunk a mi hármunkhoz még kettőt, és már mehetett is a móka. 

Az egész projektnek a minihelikopterezés volt a mézesmadzagja, mert az azért nyilvánvaló volt, hogy ha azt mondom a srácoknak, hogy na gyertek menjünk ki a tóhoz sétálni, közben tolnék rólatok pár képet, hát elhajtottak volna a sunyiba. Így is, amikor próbálkoztam összeterelni a jónépet, de legalább az illúziója megvolt annak, hogy csinálunk egy közös képet a fiúkról. 

Mindig mondom, és továbbra is fenntartom, hogy 2 gyereknél többet egyszerűen fizikai lehetetlenség együtt fotózni úgy, hogy mindegyik jól nézzen ki rajta. Már a 3 is lehetetlenség. Na de 5? 

Kicsit megnyugtatott azonban a tény, hogy a profinak is meggyűlt a baja a gyereksereggel. Azóta már kézhez kaptuk a nyers képeket, és hát... ott is van ám minden... persze jó képek is, de ezek többsége azokból kerül ki ahol a gyerekek egyedül vannak. A csoportos képeknél mindig van valami. Hol az egyik vakarózik, hol a másik néz félre, hol a harmadik vág idétlen fejet. Szóval erősen kompromisszumos az, hogy melyik képet tekintjük jónak. Na de erről majd később. 

Szóval fogtuk a srácokat és kivonultunk a pályára repülőzni. Sajnos a kis helikopter csak keveset bír, kevesebbet, mint ameddig a fiúk ellennének vele, aztán tölteni kell. Kicsit röpködtek, aztán mondtuk nekik, hogy menjünk nézzük meg a kacsákat, addig töltődik a kütyü, és hazafelé még lehet repülni. Nem voltak mámorosan lelkesek, de azért jöttek. 

A tónál nagyon szép idő volt. Ragyogott a nap, és nagyon szépen rendbe van téve a sétány. Jól lehetett futkározni, ás fára mászni. 

Fotózni már nem annyira, mert valakinek mindig volt valami kínja. 

- Szemembe süt a nap!

- Nem, nem állok Milán mellé!

- Nem állok Marci mellé!

- Nem férek föl a fára!

- Lecsúszoooook!

- Nem, az kis fa! Arra én nem mászok fel!

- Erre meg nem tudok felmászni!

- Szemembe süt a nap!!!!!

- Melegem van!

- Folyik az orrom!

- Pisilnem kell!

- Jajjj már megint fényképezni akarsz????

- Hagyjál már békén! 

- Úgysem fogok odanézni!

És még sorolhatnám, mi minden hangzott el. 

Azért én kitartóan próbálkoztam. Végül persze játszóterezéssel, levélrugdosással, és helikopterezéssel fejeztük be a délelőttöt. 

Arról meg már nem is beszélek, hogy valamelyik okostojásnak sikerült megfognia a lencsét, amit nem vettem észre, így nagyjából minden képnek a közepén van egy ujjlenyomat. Persze ezt csak itthon vettem észre, amikor ráraktam a gépre a képeket. GrrrrÁááááhhhhh!

Kedvencképem Lórikáról

Olyan jól kiválasztottam ezt a fát, fölsorakoztattam a fiúkat, hogy támasszák meg jobbról, balról, erre MArci behisztizett, hogy ő nem tud odanézni mert belesüt a szemébe nap! Így addig kellett forognunk, míg Marci hajlandó lett levenni a kezét az arca elől. Így viszont már nem voltak olyan jók a fények. :( Meg a fa sem állt olyan jól. Meg a türelem is fogyott. Meg különben is... minek még egy századik kép??? Kérdik ők.

MArci, a fanyűvő manó

Helikopterirányítás

Levélrugdosás