Mi van?

Egyszer régen, még amikor Máté volt kicsi, azt hiszem, boltban voltam, és a szomszéd sorban volt egy kisebbségi család. Valamit mondott az anyjuk, a gyerek meg visszakérdezett, hogy Miiiii???? a nő meg kijavította: - Nem "mi?", hanem "mi van?". Akkor jót mosolyogtam ezen. 

Azóta lett pár gyerekünk, és az utóbbi időben nagyon rászoktak arra, hogy bármi is elhangzik zsigerből visszakérdeznek:- Mi? Mi van? 

Mindegyik. Marci is. Nem is azért szerintem, mert nem hallják, mit mondok, hanem már csak úgy ösztönből. 

3 gyerektől viszont folyton ezt hallani borzasztóan zavaró. Gyakorlatilag egész nap más sem megy, csak az, hogy mondok valamit, ők meg visszakérdeznek, mi van. Különböző stílusban tudják mindezt művelni, a még elviselhető, szinte már fel sem tűnőtől egészen a bicskanyitogatóan flegmáig. Ez főképp Mátéra jellemző. 

Feri egyszer, mikor nagyon bepipult a folyamatos mivanozásra, azt találta nekik mondani, amolyan leszoktatási szándékkal, hogy : mivan? nagy fejed van! 

Hahahahaaaa, meg ahogy azt ő elképzelte. :) Mert nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen ziccert nem fognak ők sem kihagyni, és nem hogy leszoknának a mivanozásról, de most már meg is toldják egy nagyfejedvannal. Most már a saját szórakoztatásukra is mivanoznak, és nagyfejedvanoznak. Marci képes autótologatás és vasútépítés közben is azt motyorászni, hogy mi van? nagy fejed van. 

Ma délután Scooby Doo-t néztek a tévében. Nem figyeltem a sztorit, de az, amikor Scooby azt mondta, hogy mi van? , na ez nekem is megütötte a fülemet. Ki vagyok már hegyezve rá. 

Szóval Scooby mondja: - Mi van? 

Mire Marci a szőnyegről: - Nagy fejed van!

Már a tévének is visszabeszél. Nem tudom, ez e a történet legalja, vagy van még hová lefelé. :) De egyszer csak leszoknak róla, nem?