Marci, az egyke

A Nagyok táborban. És bár Milán lába még mindig nem jó, így ő a nagy focizásokban nem vesz részt, de a kiegészítő bandázásokban igen, ami azért biztos kárpótolja kicsit. Nagyobb lett volna a bánata, ha Máté elmegy, ő meg itthon marad, és kimarad a buliból. Szerencsére jó időt kaptak ott a Balaton mellett, talán már túl jót is, bár a gyerekek a tapasztalatom alapján bírják a meleget, bármekkorát, bármeddig. Úgyhogy lehet strandolni ezerrel :) Holnap meg már mi is csatlakozunk a csapathoz. 

Olyan ez a tábor, meg maga a fociegyesület is, mint egy nagy család. A meccsek is, és most ez a tábor is inkább csapatépítő jelleggel működik, legyünk együtt, mi szülők is, a gyerekek is, az edzők is, töltsünk el pár napot jókedvűen vidámságban, és nem mellesleg legyen egy kis foci is. Hát ezért szeretünk oda járni, és nem valami csilivili nagy egyesületbe, ahol leordítják a gyerek haját, ha épp nem úgy lő, ahogy azt elképzelték onnan szélről. 

Marci pedig teljesen odavan. Tegnap nap közben még elvolt. Nem is voltak eszébe a fiúk, az valamennyire természetes neki, hogy ha nappal egyedül van itthon. De délutánra, estére teljesen megzakkant, hogy hol vannak a fiúk. 

Akkor kezdődött, amikor Feri hazaért. És szerintem neki az jött be a buksijába, hogy hékás, ha apa már itthon van, akkor már este van, el kell menni a fiúkért. 

Onnantól kezdve kábé percenként, nem túlzok, lehet még sűrűbben kérdezgette, hogy:

- Hol vannak a fiúk?

- Mikor megyünk értük?

- Most megyünk?

- Mikor jönnek haza? 

Ezeket váltogatta, és nemigen tartott szünetet a kérdések között. Aranyos volt persze, hogy így hiányolja a fiúkat, de közben meg ha itthon vannak, akkor meg halálra szekálja őket. Most meg teljesen el volt anyátlanodva. Vagyis testvéretlenedve. :) 

A legcukibb egyébként amikor elszontyolodik, és olyan marcisan megkérdi:

- Akkor én most itt maradtam egyedül? 

Másrészről viszont lubickol az egykeségében. hogy minden lehet úgy, ahogy azt ő akarja. Bár érdekes, hogy nagyon most nem is követelőzik, és abszolút együttműködő. Leszámítva azt, hogy tegnap reggel nem tudtam meggyőzni arról, hogy koszos a magyar meze, és visszavette a szennyesből. De ezt leszámítva tényleg nagyon klappolt minden, mondtam neki, hogy megyünk a biciklisbácsihoz, a postára, a könyvtárba, és mondta, hogy jó, menjünk. Nem variált, jött szépen, csinálta, amit mondtam. Itthon egész nap kis cuki volt :) Nem olyan vadállat, Már bocsánat, de tényleg olyan, mint amilyen szokott. Jajjj, miért nem tud mindig ilyen lenni? 

Amúgy meg nagyon fura, mert bár nem gyerekmentes a ház, de mégis szokatlanul nagy a nyugi. Marcival elolvasgatunk, eljátszogatunk, mesét nézünk, és el is telik a nap. De nincs az a folyamatos zaj, ami lenni szokott. Hogy valamelyiknek mindig van valami baja, valaki mindig összeveszik valakivel, valaki mindig sírva jön fel a kertből, meg hasonlók. Már-már természetellenes. :) 

Persze hiányoznak a nagyok, de csak azért nem vagyok szomorú miattuk, mert biztosra veszem, hogy csúcsszuperül érzik magukat Gyuriékkal. De este nagyon rossz volt benézni az üres szobájukba, és nem hallani a szuszogásukat... Csak Hulika feküdt ott árván Milán ágyán, mert őt nem vitte magával Milán. Azt mondta:

- Azt hiszem, ezt a pár napot ki fogom bírni valahogy Huli nélkül...

Nem tudtam meggyőzni róla, hogy nyugodtan viheti, nem lesz semmi baja Hulinak. Nem akarta. Lehet, hogy azért holnap csak beleteszem a táskámba, és elviszem neki, hátha mégiscsak jól jönne neki.