Jégkori felavatva

Milán ugyebár kapott egy jégkorit Szentesen, és azóta rágta a fülemet, hogy próbáljuk ki. Végül aztán szombat délután adtam rá a fejemet, hogy jó, akkor menjünk el, és avassuk fel azt a korit. Kapóra jött, hogy Marci még aludt, és így nem kellett plusz köröket futni, hogy lebeszéljük róla, hogy ő is velünk tartson, a nagyok pedig önmagukat meghazudtoló módon villámgyorsan elkészültek. 

Két lehetőség volt, hogy vagy gyalog megyünk, vagy biciklivel. Akkor még nem volt hó, szimplán csak jéghideg volt. A fiúk a gyaloglást választották. Jó 20 percet gyalogoltunk a pályáig, közben Milán már teljes transzban volt, hogy húúú, korcsolyázni megy, és hogy mikor érünk már oda, vagy hogy sosem fogunk odaérni.  Mondtam neki, hogy tudod, ide megyünk a templomhoz, ahol a múltkor is voltunk. (Akkor csak nézelődni, nem korcsolyázni). 

- óóóó, az nagyon messze van, sosem fogunk gyalog odaérni!-sopánkodott. 

Majd amikor meglátta a templomtornyot, akkor rájött, hogy itt már voltunk!!!! Utólag meg én jöttem rá, hogy valószínű ő azt hitte, hogy a Bazilikához megyünk, ami tényleg messze lett volna gyalog. 

A jégpálya mellett van egy melegedő konténer, ott lehet átöltözni. Milán nagyon mondogatta, hogy kölcsönözzek én is egy korit, és menjünk együtt, de egyelőre jobbnak láttam, ha egyszerre csak egyikünk tanul meg korcsolyázni. Úgyhogy én a pálya széléről néztem őket, és közben ezerszer megbántam, hogy nem mentem rá én is a jégre, mert kívül ácsorogni borzalmas volt nagyjából 10 perc alatt jégkockára fagytam. Iszonyat hideg volt!!!!

A pályán, mikor megérkeztünk, akkor még egész sokan voltak, de aztán elkezdtek fogyogatni az emberek, és mikor már elfelé jöttünk, akkor lett volna jó érkezni, mert akkor már alig voltak csak. 

Milán egyáltalán nem vacakolt sokat, gondolkodás nélkül ment fel a jégre. Mondtam neki előtte, hogy először csak óvatosan próbálgassa, menjen a palánk mellett szépen lassan, aztán majd bátorkodik később, amikor már jól érzi majd a korit. Ment is néhány lassú kört, és nagyon hamar belejött, eleinte többet majd egyre kevesebbet esett, inkább csak a kanyarokban, azt nehezen tudta bevenni, de nagyon ügyes volt. Fél óra múlva már egész jó tempóban tudott menni. 

Máté meg közben csak rótta a köröket, néha hajlandó volt belassulni Milánhoz, de nem igazán volt ez jellemző, ő mint a szél hajtott körbe-körbe. Egyszer le akartam videózni, hogy milyen klasszul megy, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam követni a kamerával :)

Egy bő háromnegyed órát csúsztak a fiúk. Igaz, én már fél óra múlva mondogattam nekik, hogy jöjjenek le, mert meg fogok fagyni, de mentek "csak még egy kört". 

És mennyire rossz volt még hazagyalogolni! Visszafelé már Milánt sem hajtotta a lelkesedés, és fél útnál már odavolt, hogy ő nem bír hazajönni, meg hogy hideg van, itt is fázik, meg ott is.

Hogy teljen az idő, és hogy ne fázzunk, elmeséltem nekik, hogy egyszer, amikor kicsi voltam, és a domboldalon szánkóztunk ráfagyott a csizma a lábamra, és úgy tudtuk levenni, hogy egy lavór meleg vízbe állítottak bele mamáék. Ezen aztán jót szórakoztak  és nevetgéltek hazáig :)

Bennem pedig tovább érett a gondolat, hogy legközelebb én is korcsolyát húzok. Lesz, ami lesz! Még egyszer én nem fagyok meg a pálya szélén :)