Fentről

Tavaly nyáron már láttuk a plakátját, hogy épül fenn a sícentrumnál egy kilátó, de augusztusban, amikor itt voltunk, akkor még nem lehetett rá felmenni, csak ősszel volt a hivatalos átadás. 

Most, innen, ahol lakunk, majdnem szemben van velünk, a túlsó hegy tetején. Ott magasodik, világít, és hívogat, tehát egyértelmű volt, hogy az első adandó alkalommal odamegyünk. 

Tegnap délután Feri időben hazajött, fél 5 körül, és már mentünk is. 

Gyalog nem mertünk volna nekivágni, a googlemaps szerint olyan 4 km oda, meg ugyanennyi vissza, plusz az emelkedő, plusz Marci... túl sok volt már itt a rizikófaktor, így autóval mentünk, és inkább ott fent sétáltunk még egy kicsit. 

Az autóút teljesen felvisz a hegy tetejére, egészen a kilátóig. 

Lentről felnézve borzasztó magas a kilátó, és eléggé félelmetesnek is tűnik. Tanakodtunk is egy kicsit, hogy milyen felállásban menjünk fel, és maradjunk lent, Máté és Milán már a lépcső alján ugrált, hogy ők biztos, hogy jönnek, Marci is ment volna, de én nem mertem Marcit ezen a nyitott lépcsősoron felvinni, egyrészt, mert vagy túl vakmerő lett volna, vagy pont hogy megijed, amikor jobban kezd feljebb fújni a szél. Végül Feri és Marci csak az aljáig jöttek, mi pedig hármasban felmasíroztunk a tetejébe. 160 lépcsőfok volt, csigalépcső. Nem, nem számoltuk meg, minden fokra ki volt téve egy megszámozott tábla. 

Félúton kicsit megpihentünk

Milán söpört volna fölfelé, ha hagytam volna, Máté inkább fogta a kezemet. Aztán jellemzően nagyjából a háromnegyedénél kitalálta, hogy akkor ő innen már nem jön feljebb, inkább visszamegy apához, de onnan már nem engedtem le egyedül, úgyhogy feljött.

A legtetején. Máté a középső oszlophoz bújt a szél elől.

Olyan szép volt odafentről a kilátás! Egyik oldalon a város, az autópályahíd, a másikon pedig a zöldellő, sárgálló dombok a végtelenségig.

Milán lefényképezett minket. :)Félig sikerült is.

Lent várnak

A kilátó után pedig egy hatalmas kört tettünk környező dombokon. Úgy indultunk le a hegyről, hogy csak megnézzük azt a lenti tavat, aztán mikor leértünk, akkor a másik dombon másztunk fel. A fiúk nagyon élvezték a nyakukba szakadt szabadságot, és úgy rohantak le a lejtőn, majd úgy mentek fel a az emelkedőn is, mint a karámból kiengedett kiscsikók. Nem is nagyon láttuk őket, csak azt, hogy két kis színes pötty ott ugrabugrál valahol elöl.

Marci aztán a domb közepére elfáradt, és letelepedett a fűbe.
- Ide leülök. -mondta, és így is tett. Nehéz volt meggyőzni, hogy legalább a tetőig jöjjön fel. Ott aztán először Feri vette a nyakába, aztán én a hátamra. Amikor a hobbikertekhez értünk, akkor nagyon reménykedtünk, hogy nem fog megkergetni minket egy kutya, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi, sőt még az autópályára is rá tudtunk felülről pillantani, (mindig kíváncsi voltam, hogy honnan fotózzák azokat a fenti képeket, amik a honlapon vannak, hát innen:) ) és végül csak visszaértünk az autónkhoz.

Nagyon jó délután volt! El is fáradtunk rendesen. Visszafelé még megálltunk a városban, hogy hátha tudunk enni egy fagyit, de ki látott már olyat, hogy nyáron, kánikulában, fél 7-kor már minden fagyis zárva van ???? Sőt, fél 6-kor zár a cukrászda. Így a fagyizás elmaradt. Helyette úgy aludtunk, mint a bunda. Még Marci sem ébredt egyszer sem, pedig előző este nagyon reklamált.