Barlangos és kilátós

Mikor elindultunk nyaralni, akkor volt néhány tervünk, hogy majd mit szeretnénk csinálni, megnézni a strandoláson kívül, és ezekhez az előzetes tervekhez jöttek még adhoc módon egyéb programok. Ezek leginkább a késői reggeli mellett fogalmazódtak meg egy lekváros- és egy májkrémes kenyér között, mikor észrevettük, hogy  messzire már ma sem megyünk, mert mindjárt 10, és még mindenki pizsiben van. De hát nyaraltunk, vagy mi, még ha többnyire nem is éreztük magunkon azt az igazi nyaralós érzést, hogy semmit nem csinálsz, csak lógatod a lábad, és töltődsz energiával, napfénnyel.

Egy ilyen késői reggelen, délelőttön döntöttünk úgy, hogy megnézzük a közeli Lóczy-barlangot

Füreden, a Tamás-hegy oldalában ami méretét tekintve nem nagy, pont a mi gyerekeinknek való méretű. Nem egy Aggteleki-cseppkőbarlangot kell elképzelni, de a  természeti értéke ennek is legalább akkora, mint nagyobb társainak, legalábbis a hozzáértők szerint. 

A fiúk nagyon izgatottak lettek, amikor mondtuk nekik, hogy megnézünk egy barlangot. Milánt nem tudtuk meggyőzni, hogy ez nem olyan barlang, amiben medve lakik, és ő egész végig a medvét kereste, vagy várta, hogy kijöjjön. Végül már ráhagytuk, hogy igen, régen biztos lakott itt egy medve.:)

A barlangot csak vezetővel lehet látogatni, aki egy személyben túravezető és jegyszedő is, és épp akkor ment le egy csoporttal, amikor mi odaértünk, így várnunk kellett egy kicsit, 20 percet kb. Várakozás közben Milán elkezdett hatalmas kődarabokat összeszedni, amihez persze Máté is csatlakozott, és ezzel a gyűjtögetéssel és kőpattintással egész jól elvoltak. 

 A barlangban 10-12 fok volt. Nagyon vicces volt, ahogy a fiúk csak húúú-ztak, mikor mentünk be, meg egész végig teljesen odavoltak, hogy most egy igazi barlangban vagyunk. Milán közben minden lyukban a medvét leste. Szerencsére nem találta. Még Marci is egész jól tűrte, igaz a vezetés nem tart olyan sokáig, 20-25 perc, igazán gyerekekre szabott, és a csúszós lépcsők, a néhol keskeny folyosók, átjárók gyerekszemmel nagyon izgalmasak. Én a klausztrofóbiámmal ennél szűkebbet, sötétebbet, alacsonyabbat nem is nagyon kívánok magamnak sem.

Barlangászok

Mikor végeztünk jó volt kijönni a melegre. 

És ha már ideáig eljöttünk, akkor gondoltuk, vagyis én javasoltam, hogy akkor már menjünk fel a kilátóhoz is. Mikor pocakosan itt voltunk, akkor is felmentünk a barlang után, csak a kilátó akkor éppen le volt égve. Emlékeimben úgy élt ez a kilátóhoz menés, hogy nem volt ez olyan durva, és nem is volt olyan messze, hiszen 7 hónaposan is fel tudtam menni, gond nélkül. 

Nyilván az emlékeim így 7 év távlatából már kicsit megkoptak, de legalábbis átalakultak valamelyest, mert egy idő  múlva már magamban  késztetést éreztem, hogy megkérdezzem, hogy mikor érünk már oda, és többször is megerősítést vártam Feritől, hogy ugye, hogy  nem volt ez ilyen messze annak idején, de ő határozottan ezt nem jelentette ezt ki, inkább a diplomatikusabb hallgatásba burkolózott. 

Szóval mentünk felfelé a zöld háromszög mentén, eleinte nagyon lelkesen, később egyre fáradtabban. Marci a harmadik lépésnél, amikor nem adtam oda neki a kocsikulcsot, (mert persze a fiúk a gyűjtött köveket bepakoltatták a csomagtartóba mind egy szálig), akkor behisztizett, és muszáj volt ölbe venni, majd nyakba, majd kicsit jött a lábán is, amikor simább volt a terep, végül a hátamon sasolva ért fel a kilátóhoz. 

A menetelő csapatot Máté vezette, majd ő beduzzogott, mert Milán megitta az összes vizet. 

Szerencsére, mikor megpillantottuk a kilátót magunk előtt, akkor minden sérelmüket elfelejtették. 

Pihenő

Marci épp túrázik :)

Először felmentek a Nagyok Apával, én pedig lent maradtam Marcival, hogy Marcit ne kelljen fölcipelni, majd csere. Vagyis ez volt az elsődleges terv, amit Marci nagyjából két perc alatt sztornózott, és elindult felfelé a lépcsőn. Pontosan ez volt az, amit el szerettünk volna kerülni, nem tudom, valamiért mindig borsózik a hátam, amikor Marci nekiindul egy ilyen meredek lépcsősornak, plusz a Marci a kilátó tetején kép sem annyira szívetmelengető nekem, mert tudom, hogy mennyire hebrencs és akaratos. De hát végül csak az lett a történet vége már megint, amit Marci kitalált, hogy Őkelme is feljutott a kilátó tetejére. Bár fölfelé még csak-csak, inkább lefelé a csücskös, de végül le is lejutott.

Fent pedig igazán szép kilátást kapunk a fáradtságért cserébe. 

Füred, a Tihanyi-félsziget és egy szúnyog, vagy légy, vagy moly, vagy bármilyen fekete lény.

Csopak felé

 Lefelé már kicsit könnyebb volt az út. De még így is volt néhány holtpont, amin át kellett verekedünk magunkat, de végül sikeresen és szerencsésen leértünk a barlanghoz, és az autónkhoz, ahol megihattuk az autóban hagyott jóóóó meleg vizet.

A megfáradt túrázó még szunyókált is egy kicsit lefelé menet. :)