Búcsúséta, búcsújátszótér

Gondolatban újra csomagolok. Könnyebb dolgom van most, mint egy hónappal ezelőtt, mert amit magam körül látok, azt mind el kell pakolni valahová. Ettől függetlenül mégsem szeretek csomagolni, és bár azt nem mondhatom, hogy nem vágyom már egy icipicit haza, de ha elképzelem a mindent betakaró port, az állott, lakatlanház szagot, a kiszáradt vécécsészét, és akkor a hazavitt szennyesmennyiségre még csak nem is gondolok, akkor őszintén mondhatom, hogy nem nagyon van kedvem hazamenni. 

Ha továbbgondolom, hogy hétfőtől újra 100%-osan belelendülünk a hétköznapokba, sőt még annál is jobban, mert nyakunkon vannak az iskolás dolgok, a felmérések, az edzések, és mindezt a hideg, sötét télben, a sosincsvége délutánokon kell 3 gyerekkel abszolválnom, akkor pláne nem akarok hazamenni. Ha arra gondolok, hogy minden gyereket villámgyorsan téliesíteni kell, akkor pedig még az életkedvem is elmegy.

De ha arra gondolok, hogy  jó lesz végre a saját konyhámban, a saját eszközeimmel végre valami nem csak süssük meg és együk meg kaját készíteni, hogy végre megsüthetem azt a tortát, amit néhány hete láttam a neten, ha még megtalálom, hogy a saját ágyamban a saját kispárnámmal alhatom, akkor viszont jó lesz mát otthon. 

Ha pedig arra gondolok, hogy milyen jó lesz már összeülni a csajokkal és traccsdélutánt tartani, meg elmenni végre az edzőterembe, akkor meg már egyenesen várom is. :)

De egyelőre még itt vagyunk, és bár a délutánjainkat erősen megrövidítette ez a fránya óraátállítás, mert mire mindenki felébred, eszik-iszik-felöltözik és elindulnánk valamerre, addigra gyakorlatilag már jöhetünk is haza. 

Nagy nehezen azért csak sikerült még a héten sort keríteni egy búcsú váras sétára.

1 hónap alatt a természet teljesen más ruhát öltött. Mikor jöttünk, még minden majdnem csupa zöld volt, aztán sárga lett, a falevelek elkezdtek hullani, majd száradni, gesztenyét gyűjtöttünk, és a héten  már majdnem minden fa kopár, már csak néhány erősen kapaszkodó levél van az ágakon.

De nagy változások voltak a házunk táján is. 

Marci még alig-alig lépegetett, amikor 4 héttel ezelőtt útra keltünk. Mára már kézakézben sétálgatunk, de egyedül is elbotorkál, ha olyan kedve van. A lakásban pedig már szinte szalad. Imádom, a kis billegő járását, imádom, ahogy keresi az egyensúlyt, ahogy lavírozik a lyukak-emelkedők között, és tudom, hogy benne van már a korban, hogy járjon, ás várható is volt, hogy eljön majd ez az idő is, most mégsem tudom igazán felfogni, mert olyan villámgyorsan történt az egész.

És mivel tegnap szép napos idő volt, és a fiúk is korán felébredtek még egy búcsú játszóterezést is megejtettünk.

Jónéhányszor voltunk már ezen a játszótéren, de erre a pókhálószerű mászóra csak most támadt kedvük. Indulás előtt 10 perccel. Alig lehetett őket elvonszolni onnan, mert mindegyik fel akart mászni csakmégegyszer.

 És ha már annyit beszéltem az mögöttünk álló hetekről, akkor mindenképpen meg kell emítenem a fogzási mérlegünket, azaz:
Máténak kiesett 2 foga, helyére már jönnek az igazi fogai. Mindkettőnek kint van már a cakkos széle.
Marci ittlétünk alatt nagyon bedurvult fogzásilag. Kinövesztette az alsó négyeseit, mindkét oldalon, és tegnap véletlenül vettem észre hogy 3 darab foga jön éppen, a hármasok. Már mind a háromnak kint van a csücske. Ahhoz képest egész jól alszunk. (a hajnali keléseket leszámítva.)

Ma már péntek van. Van még másfél napunk. Addig még megpróbálunk sok-sok élményt gyűjteni.