Milán és a túrórudigép

Van az uszodában pontosan a bejárat mellett egy jól észrevehető helyen egy túrórudi-automata. Persze, hogy a gyerekek már a legeslegelső ottjártunkkor kiszúrták, és mert szép bociszemekkel néztek, és mert jófejanya vagyok, és mert olyan bulis dolog automatából túrórudit venni, hát kaptak egyet, és ezzel el is indítottam egy megállíthatatlan lavinát, mert azóta nem tudunk úgy elmenni mellette, hogy Milán ne emlékeztessen rá, hogy kifelé jövet el ne felejtsek túrórudit kérni. Persze nem kapnak  mindig, de olykor-olykor igen. 

A múlt héten pl. egyik alkalommal sem vettünk mert nem volt apróm. Tényleg nem. 

Mondtam is Milánnak, hogy most nem veszünk, mert nincs nálam olyan pénz, amit elfogad a gép. Azt mondta jó, és beletörődött gyakorlatilag szó nélkül, igaz, kapott a hátizsákból egy dörmimackót. Imádom egyébként, amikor  ilyen okos, és megérti, elfogadja, ha valamire azt mondom, hogy most nem. Kár, hogy nem mindig ilyen, előfordul, hogy kemény harcokat vívunk egymással. 

Kedden megint mentünk az uszodába. Útban a troli felé Milán rángatja a bal kezemet, és erősen érdeklődik, hogy van-e nálam pénz.

- Anya, van pénzed? 

(ekkor már sejtettem mire megy ki a játék, de kicsit játszottam a hülyét)

- Miért kérdezed?

- Anya, van aprópénz a pénztárcádban?

- Van. -mondtam neki mosolyogva.

- Hurráááááá! Akkor fog  nekem túrórudit dobni a gép!!!!!

Csütörtökön pedig már jó előre figyelmeztetett, hogy kérjek Apától pénzt, hogy tudjunk venni túrórudit:)