Tegnap volt

Először nem is akartam írni a születésnapomról... mert magamat ünnepelni, ünnepeltetni az már milyen. De aztán akarva-akaratlanul egész nap csak járt az agyam és mindenféle fura gondolatok jutottak eszembe. Volt időm, mert Feri épp nincs itthon, úgyhogy hármasban próbáltuk az időt némileg hasznosan eltölteni.

Máté nagyon aranyos volt. Legalább százszor állt elém, és mondta, hogy Boldog születésnapot Anya! És nem nagyon értette, hogy miért nem tudom megmutatni hány éves vagyok. Igen... sajnos már a két kezem és a két lábam sem elég :( És arra is rá akart venni, hogy süssünk egy tortát, mert hát születésnapra kell egy torta. Azt mondta rátehetem az ő Süsüs marcipánját. Már ami még maradt belőle.  Megdumáltuk, hogy majd pótoljuk ezt a torta-ügyet valahogy, valamikor, amikor Apa is itthon lesz. Nagy nehezen beleegyezett.

Aztán építettek nekem Milánnal egy hatalmas tornyot, amire embereket is ültettek, meg a tetejére egy csomó virágot raktak :) végül a virágok tetejére még egy medve is került. Örültem neki:) Már hogyne örültem volna!

Be kell valljam, ez az év volt számomra a legnehezebb. Vagyis a legnehezebben emészthető. Mert valahogy én leragadtam ott, amikor Mátéval eljöttem a munkahelyemről, 4 évvel ezelőtt. És én azóta nem igazán éreztem az idő múlását. Jó azt persze tudtam, hogy nem fiatalodom én sem, meg a gyerekek is nőnek, és megtartottunk már néhány szülinapot, de igazából csak tavaly ősszel esett le úgy igazán, hogy bizony már én sem vagyok mai csirke. Nézegettem régebbi fényképeket. Nem olyan nagyon régieket, a Máté előttieket már elő sem merem venni, de még akkor is, amikor Máté kicsi volt, még akkor is olyan fiatal voltam, mosolygós, fitt. Pedig  akkoriban igazán sokat éjszakáztam Mátéval, mégis árad belőlem valami jókedv.

Ha a mostani képeimet nézem mindegyiken olyan elgyötört vagyok. Karikás szemek, sápadt bőr, fáradt tekintetetk, és még ha mosolygok is, az nem olyan átütő. A kikerekedett kalácsképemről nem is beszélve. És a 4 évvel ezelőtti önmagamhoz képest olyan öregnek látom magam. ( ezt egyszer már Diusnál is tárgyaltuk)

A depimen aztán az sem segített sokat, amikor egy őszi estén éjszakai busszal jöttem haza a városból, és belecsöppentem egy számomra már teljesen ismeretlen világba, a bulizó 20 évesek világába. Fura volt őket kívülről nézni-hallgatni. Olyan önfeledtek voltak, olyan lazák. Míg nekem csak az járt a fejemben, hogy mikor jön már a busz, mert jó lenne már ágyban lenni, mert holnap ugyanúgy 6kor ébreszt Milán, mint mindig, és hullafáradt leszek egész nap, őket a busz érkezése és a holnap egyáltalán nem foglalkoztatta. Bezzeg az, hogy fűzzék egymást annál jobban.

Borzasztó öregnek éreztem magamat mellettük. Nem volt jó érzés!

Aztán valahogy túllendültem az önsajnálaton, és meggyőztem magam, hogy lesz ez még rosszabb is, úgyhogy örüljek csak szépen annak ami van, és amennyi vagyok, nem akarjak visszamenni az időben. Nem is akarnék igazából... mondjuk 1 napra jó lenne megint mondjuk 25-nek lenni:)

Délután pedig sétáltunk egyet a ligetben, és amikor a fiúk kézenfogva bandukoltak a járdán és gyagyáskodtak, nevettek, és mindenki megmosolyogta őket hogy milyen aranyosak, akkor már eszembe sem jutott a 20 éves társaság, sem a fiatalodás lehetősége. (mondjuk a szintentartás továbbra érdekelne) Minden úgy jó ahogy van. Úgy szép, úgy kerek, és a ráncaimmal együtt vagyok ma az aki vagyok.