Hazafelé 1. nap- Schwarzwaldklinik

Szerdán, miután mindent sikerült betetriszezni az autóba, és miután a szomszéd faluból visszafordultunk egy ottfelejtett szatyorért, elindultunk hazafelé. Csupán másfél órát csúsztunk a tervezett induláshoz képest, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy megintcsak a Fekete-erdő felé vegyük az irányt, és egy újabb próbát tegyünk, hogy megnézzük Brinkmann doktor Klinikáját. A múltkor ugye a sok útlezárás, meg forgalomelterelés miatt meghiúsult a látogatás, de most, hogy az autópálya felől mentünk semmilyen akadály nem volt, így vígan gördültünk be a faluba, Glottertal-ba.

A kórház a falu szélén van, a hegyek között, így gyalogosan közelítettük meg. Furcsa volt így igaziban látni, a tévében sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban, és a parkoló is olyan kicsi. Azóta újra is van festve, és így az összhatás is más volt. Az épület egyébként nem kórházként üzemel, hanem irodák vannak benne, ami kicsit illúzióromboló volt, de azért jó volt látni, és egy cseppet sem bántuk meg ezt a pici kitérőt, pláne hogy a múltkor úgy rákészültünk.

És már csak azért is megérte itt megállni, mert a hegy lábánál beültünk egy kávézóba, ami amolyan Klinika emlékhely volt, de ez csak a belépés után derült ki. Az összes falon klinikás képek vannak akkor és most-ról. Érdekes volt végignézni őket. Pláne az újabb képeket, amelyeken már az akkor fiatal szereplők is igencsak megöregedtek.

No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy fenséges kávét ittunk, és még fenségesebb sütiket ettünk és persze nem hagyhattuk ki a feketeerdő tortát természetesen:)

Mindezen sok pozitívumok után jött az út nehezebbik, szenvedősebbik része, mert innen még 550 km autóút volt előttünk aznap. Első nekifutásként ez 5 és fél órát jelentett volna, ami még úgyahogy kezelhető is lett volna, HAAAAA a német autópályát nem újítanák 10 km-enként, és emiatt nem alakulnának ki olyan dugók, hogy órákig csak 30-al tudtunk haladni. Ott ahol elvileg nincs is sebességkorlát az autópályán, tehát téphettünk volna ezerrel. Így aztán sikerült kb. 2 órával megtoldani az egyébként sem rövid utat, annak ellenére, hogy München környékétől már tudtunk  jól jönni.

Én eléggé ideges voltam, és a fiúk sem voltak túl boldogok, de ahhoz képest egészen jól viselték az utat, és már csak akkor kezdtek türelmetlenek lenni, amikor már majdnem megérkeztünk. Alapvetően egyébként Milán bírta jobban a megpróbáltatásokat, Máté inkább hajlamosabb volt nyűglődésre.

Nagyjából este 10 körül érkeztünk meg Salzburgba, ahol a szállásunk volt. Mire elfoglaltuk a szobát, meg lezuhanyoztunk, addigra persze a fiúknak kiment az álom a szemükből, helyette belejött a bugi a lábukba, és azt játszották, hogy bezárkóztak a szekrénybe. Ők élvezték. Egy darabig mi is, de aztán mikor már fél 12 körül kezdett elszabadulni a pokol, akkor mindenkinek takarodó lett fújva, és egy hatalmas nagyot aludtunk. Illetve én csak aludtam volna, ha Milcsike fél 6-kor nem kezd el a fejemen ugrálni, meg az arcombabámulni, meg nyalogatni, hogy keljek fel. Így hát nem volt mit tenni, felkeltünk, és reggeli után nekiindultunk a városnak.

folyt.köv.