Reggelek

Bármilyen is volt az éjszaka, alvós, vagy ébrenlevős, csendes, vagy sírós, a reggelek nagyjából egyformán indulnak... egyformán békésen, összebújósan, (leszámítva ha Matyi épp nem akarja apát munkába engedni, és brutálhisztibe fog), és együttjátszósan.

Ilyenkor még mindenki kellően kómás, én a kávémat szürcsölgetem, Matyika lájtosan  autózgat, és most már Milán is többnyire betársul mellé, és a csendes szemlélőből érdeklődő játékossá lép elő. Ilyenkor boldogság rájuk nézni... (máskor is, de ilyenkor különösen) Ilyenkor néhány pillanatra feledtetik velem a rossz éjszakát, a bedagadt szemeket, a morcosságomat,  a fáradságomat... ilyenkor elképzelem, hogy  egész nap ebben a csöpögős szirupban fogok dagonyázni, hisztik és fogfájás nélkül, békésen együttautózgatva, nevetve, mosolyogva, relaxálva...

Aztán az idill persze épp csak addig tart, míg ezt az egész maszlagot le nem futtatom az agyamban, mert mire ezt végiggondolom, addigra rendszerint történik valami, ami már nem olyan békés, nem olyan idillikus, nem olyan csöpögős... sokkal inkább hangos, zűrzavaros, sokkal inkább valóságközeli... indul nap!!! Nincs idő álmodozni!