Amszterdam és a tulipánok

Több szempontból is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Egyrészt már az is szerencse, hogy úgy alakult, hogy itt lehetünk ebben a csodálatos országban. Másrészt viszont ennél jobbkor soha nem is jöhettünk volna, hisz most van ám csak az igazán tulipánszezon. A múlt héten mondták a holland híradóban (nem, nem tudok hollandul, de éppen csak annyira hasonlít a németre, amennyire még nem felejtettem azt el, és így kb. minden harmadik szóból össze lehet rakni, és hát a képek sokat segítenek), hogy elkezdték leszedni a tulipánokat, amiket exportálásra szánnak, mutatták is, hogy szedik, kötik csokorba, és rakják teherautóra. Egyébként is biztosak voltunk benne, hogy innen nem mehetünk úgy haza, hogy ne lássunk tulipánföldet, ez a hír pedig csak lökést adott. Volt arról is szó, hogy elmegyünk Keukenhof-ba, ahol egy botanikus kert szerű dolog telis-tele van tulipánokkal, jácintokkal, és tavaszi virágokkal. De az árát elég borsosnak találtuk, végülis mégiscsak olyan virágokról beszélünk, ami azért fellelhető bárhol, szóval nem ritkaság. Ezért úgy döntöttünk, hogy útban Amszterdam felé úgy megyünk, hogy a vonat átvigyen egy kicsike részén a tulipánföldeknek. Nem volt nagy kitérő, sőt... és hát a látvány páratlan volt. A képek minősége a vonatablakon keresztüli fotózás következményeképpen nem tökéletes, de az élmény és a látvány feledhetetlen volt, és ha bármikor is ránézek majd ezekre a kicsit homályos képekre, akkor rögtön magam előtt fogom látni a végtelen tulipánrengeteget.

Aztán a vonat megérkezett Amszterdamba, és sitty-sutty belekeveredtünk a forgatagba, szinte gondolkodási időnk sem volt. A város tényleg maga a csoda, talán tényleg olyan mint semmilyen másik a világon. Itt valóban mindent szabad, minden elfogadott, és az ember nem botránkozik meg semmin. A coffeshop-ok egymást érik, némelyikből csak úgy árad ki a fűszag. A kirakatokban lányok hívogatják az erre vevő közönséget, még a templom melletti téren is, ami nekem azért kicsit furcsa volt. Kora délben láttunk már teljesen belőtt Bob Marley-hasonmást, amint egy sörösdobozt rugdosva maga előtt haladt a városon át, és ezen jókat nevetett csak úgy magában. Láttunk kapuban ücsörgő fiatalokat a reggeli betevő kávéjukkal és füves cigijükkel, és láttunk motorcsónakon pezsgőző ünneplő ifjúságot. Feri szerint a város olyan mint egy non-stop diáksziget, és valóban olyan. Az utcákat ellepi a hömpölygő, bámészkodó tömeg, de valahogy mégsem zavart. Persze a fentebb írt ledérség nem jellemző az egész városra. Távolodva a kemény magtól, a város is nyugodtabb lett egy kicsivel, az emberek is inkább a nézelődők, vásárolók, tisztes turisták táborát erősítették, ahogy mi is.

A virágpiacra véletlenül ráakadva megcsodáltuk a szebbnél-szebb tulipánokat, és jól bevásároltunk tulipánhagymából, szóval jövőre már a saját teraszomról fogok gyönyörködni a saját tulipánerdőmben.

A város maga varázslatos a körutakhoz hasonlóan elhelyezkedő széles csatornák és az őket átszelő számtalan híd látványától. Rengeteg a hajó, a csónak, a jackt, az evezős, minden ami vízzel kapcsolatos. Engem pillanatok alatt a rabjává tett. Szerintem pedig olyan ez a város, mintha folyamatosan a Duna-parton sétálnék. De valahogy mégis más, sokan voltak, de a tömeg nem volt nyomasztó, a házak kisebbek, barátságosabbak, mint a mi Pestünkön.

Fájó szívvel búcsúztam Tőle, de lehet, hogy még visszatérünk egyszer, gyerek nélkül, hogy egy kicsit újra fiatalnak érezzük magunkat, szóval folyt köv. majd valamikor a távolabbi jövőben.