Délután az Óház-tetőre

A kis ausztriai kiruccanásunk után Kőszegen ebédeltünk, a központban több étterem is kínált délidőben ebédmenüt elfogadható áron, és olyan fogásokkal, amit szívesen megeszünk, majd hazamentünk kávézni, átöltöztünk játszósba,  átpakoltuk a táskát kirándulósra, és már indultunk is. Kicsit így is meg voltunk csúszva, mert az igaz, hogy terv szerint ez csak egy 10 km-es túra volt, de előreláthatóan 3,5 órára jósolta a track, én 3 órát saccoltam magunknak, de már ekkor látható volt, hogy a végét már nagyon a sötétedésben fogjuk megtenni, de nekivágtunk. 

Hogy rövidítsük az utat autóval mentünk el a város túlfelén lévő kiindulópontig, a Kálváriáig. 

Közvetlenül az egykori koronaőrzési bunker mellett parkoltunk, itt őrizték a Szálasi-kormány idején egy rövid ideig a szent koronát. A bunkerbe nem lehetett bemenni, csak egy rácsos kapun tudtunk beleskelődni. 

Majd a kék-en elindulva rögtön egy szép kis kaptatóval indítottunk föl a kálvária mentén a hegytetőn lévő templomig. 

Itt kicsit bámészkodtunk, majd továbbhaladtunk, és egy kis kitérővel megnéztük a Trianon-keresztet is, de ezt is csak a panoráma miatt, ami valóban mesés volt, megéri a kitérőt . 

Innen a Pintér-tetőre kapaszkodtunk fel gyönyörűszép bükkerdőn keresztül, meglehetősen meredeken.  Hát innen valami elképesztő volt az Alpok felé a panoráma. 

Ott a távolban a Schneeberg mindent uraló huplija. 

Innen tovább egy laza szakasz következett a hegygerinc mentén. Oldalt mellettünk ki-kibukkantak az erdő fái közül a fehér határkövek. Nekem ez mindig csodaszámba ment. Ma már milyen elképzelhetetlen, hogy nem olyan régen nem lehet ám csak úgy itt sétálgatni. 

A fakitermeléstől megmenekült monumentális bükkösön haladtunk keresztül, ezek az un. Fatalin-bükkök, közel 300 évesek. 

Az Óház-tető csúcsára (607m) egy fárasztó kaptatóval érkeztünk meg, sajnos egy nagyobb társaság is velünk egyidőben érkezett, csak a másik irányból, és sajnos nagyon sokan voltak, és nagyon zajosak, és nem sok esélyt adtak az egyéb túrázóknak, hogy odaférjenek a kilátáshoz. De ők legalább jól érezték magukat. 

Itt állt a középkorban Kőszeg első vára, az Óvár, itt alapították a Kőszeg városát. A később jelentőségét vesztett romos épület helyén kilátót létesítettek. A ma is látható torony 1996-ban épült hiteles rekonstrukcióként a közel ezer esztendős alapokra. 

A mai Kőszeg, ott alattunk. 

A zajos nagylétszámú társaságot lefelé menet igyekeztünk megelőzni. Nem volt könnyű, mert rettentő sokan voltak, de amikor sikerült, akkor meg már csak arra koncentráltunk, hogy növeljük és megtartsuk a köztünk lévő távolságot, és értékelhető előnnyel érjünk le a Hétforráshoz, ahová a zöldön kellett meredeken csakis lefelé haladni. 

Szerencsére sikerült tartanunk a tempót, és még sötétedés előtt, és a társaság előtt sikerült a forrást megnéznünk, úgymond zavartalanul. Itt ugrott be  nekem, hogy szerintem nagyon-nagyon régen, amikor Szombathelyen "nyaraltunk" Máté első nyarán, és eljöttünk egy délután Kőszegre, akkor szerintem ennél a forrásnál is voltunk. De fényképes bizonyítékot nem találtam róla. Az biztos, hogy tetünk egy kis sétát a kőszegi erdőben, úgyhogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ideáig eljöttünk, mert vezet ide műút is. 

Itt bennem fel is merült, hogy nem lenne-e jobb a műúton visszacsorogni a városba, mert már nagyon lengett a fejünk felett a sötétedés veszélye, de Marci nagyon belejött a navigálásba, és ragaszkodott ahhoz, hogy az előre eltervezett úton menjünk. Feri is azt mondta, menjünk csak nyugodtan az ösvényen, hiszen itt fut mellettünk az út, ha bármi van, még bármikor át tudunk vágni. Így hát nekivágtunk az erdei útnak Kőszeg felé. Egész sokáig nem is volt semmi, igaz szedtük a lábunkat rendesen, és a Z jelű Vasfüggöny-túristaúton haladtunk, ami az egykori osztrák-magyar határ mentén halad közvetlenül. De úgy, hogy szinte rajta. Az egykori senki földjét, a vasfüggöny sávját  a felszámolás óta nyírfák nőtték be, ez a nyírfasáv végigkíséri balról az utunkat.

Sokáig haladtunk ezen a nyomvonalon, mellettünk gyönörűszép szurdok volt, már Ausztriához tartozott, közben egyre csak éreztük, hogy sötétedik, de mivel az út nyílegyenesen haladt, eltévedni esélyünk sem volt, hát mentünk, mentünk. Végül már igazi koromsötétben haladtunk, és nem az eltévedés veszélye fenyegetett, hanem az orrabukásé, nagyon kellett figyelni, de mellettünk nem olyan messze már hallottuk a város zaját, a távolban már láttuk a fényeket, úgyhogy nem volt más dolgunk csak haladni. A fiúk hol jobban, hol kevésbé voltak kiborulva, hogy milyen már, hogy vaksötétben kell túrázniuk, és mindmeghalunk. 

Az út annak az utcának a végébe vezetett be, ahol parkoltunk, úgyhogy amikor az első házakat elértük már csak az autóig kellett elmenni. ez kegyetlenebb volt, mint egész addig. Itt már eléggé elszakadt a fiúknál a cérna, hogy nem lesz meg a kocsink. 

Persze megvolt. :-) 

Szerintem nagyon klassz volt ez a kirándulás. Mindennel együtt. És legalább emlékezetes is marad. 

Ennél már csak akkor maradt volna emlékezetesebb, ha nem vágunk bele aznap délután, hanem másnapra halasztjuk, amikoris ömlött az eső. Én mondjuk simán nekivágtam volna esőben is, akkor legalább nincsenek kiabáló turistacsoportok, de a fiúk biztos azt is legalább annyira élvezték volna, mint azt a fél óra sötétben gyaloglást. :-) 

Szóval menjetek Kőszegre kirándulni, nagy kaland, és nem mellesleg csodaszép :-)