Sárdagonya a Nagy-Kopaszon

 Az első iskolai hét úgy-ahogy esemény nélkül telt el. 

Nagyon reméltük, és voltak ilyen jellegű hírfoszlányok néhány tanártól is, hogy talán 11-től Mátéék is visszatérnek a suliba. Hétfőn-kedden még az ofő is azt mondta, hogy konkrétumot még nem tud, de szerinte már lesz 11-től igazi iskola. Aztán talán még aznap délután, vagy másnap, már nem is tudom, már üzent is az igazgató, hogy nem, maradnak ők is, most február 1. az új dátum. 

Úgyhogy ez a félév, még ha hatékonyabb is volt, mint az előző, de gyakorlatilag ez is mehet a kukába... 

A kicsiknél minden úgy folytatódik, ahogy decemberben abbamaradt. Lassan félévzárás, dolgozatok, de kevés lelkesedéssel vetik bele magukat, mondhatni nullával. 

De hogy valami egyebet is írjak.... 

Pénteken volt a szülinapom. Ez önmagában annyira nem hír már, nem ülök tűkön már hetekkel korábban, hogy húúúú, de azért mégiscsak ünnep az ünnep. :-) És a 42-vel még egészen ki is vagyok békülve, az olyan maratoni kor. Morzsolgatom is magamban, hogy mikor máskor futhatnék egy maratont, ha nem idén. :-) Kaptam is hozzá egy szép új futócipőt. De egyelőre csak morzsolgatom. A mostani hideg azért annyira nem kedvez nálam a hosszú futásoknak. 

Este pedig tacós pizzával ünnepeltünk. 

És hogy én se maradjak szülinapi kirándulás nélkül, és mert szombaton megint kirándulóidőre ébredtünk, így újra nyakunkba vettük a várost, és most a Nagy-Kopaszt vettük célba, tetején a Csergezán Pál-kilátóval. Ez a Budai-hegység legmagasabb pontja.  Azt gondoltam nem lesz most akkora sár, mert hát mégiscsak fagyott az éjszaka, de mivel nem indultunk el időben, így volt. 

És mivel nem indultunk el időben, a parkoló, ami Budakeszi után van, és kiindulópontnak jelölnek, na az  is telistele volt. Alig találtunk helyet. Nem csak mi. Kicsit alább is hagyott a lelkesedésem, amikor a tömött parkolót megláttuk, majd amikor felmentünk, de csak nagy manőverezésekkel tudtunk lejönni, sejthető volt, hogy nem lesznek kevesen a hegyen sem. 

Végül lett parkolóhelyünk,( bár mire visszaértünk a bal hátul lehorzsolták a műanyagot... 😠 Ez végül eléggé elszomorított. Mi mindig annyira figyelünk, hogy ne tegyünk kárt a saját autónkban se, de a máséban pláne nem, semmilyet, még csak mnimálisat sem. Hogy másoknak ez miért nem evidens? Egy fiatal pár, akik akkor érkeztek, mikor mi indultunk, ők mondták, hogy egy fehér autó húzta végig, de vissza se nézett, hogy okozott-e kárt vagy sem... leszarta. ) 

Na de... ennyit a bosszúságról. 

Rögtön a parkoló mellől indult a zöld háromszög túraútvonal, amin haladtunk egész végig. Ez egyben a sisakvirág tanösvény is,  és egy viszonylag hosszú körtúra, ami a kilátótól még tovább  halad Nagykovácsi felé, majd valahogy vissza, összesen tizenvalahány kilométer. De mi csak felmentünk a kilátóhoz, és lejöttünk onnan, nem mentük végig a nagy kört. A fiúk be is kattantak volna, így is eléggé duzzogósra vették a figurát, mindenféle tabletidővel, meg mit tudom még mivel lehetett őket rávenni, hogy kimozduljanak. 

Szóval ezen indultunk el, és kezdetben tényleg nem tűnt sarasnak a dolog, volt ugyan néhol egy-egy napsütöttébb rész, ahol már felázott a terep, de még nem volt olyan komoly. 

A Tárnai-pihenő nevezetű dombtetőhöz még egész egyszerűen eljutottunk. Innen pazar a kilátás a környező hegyekre. 

Sokan túráztak, kisebb-nagyobb csoportok, családok, kutyások, jóval nagyobb volt a forgalom, mint a korábbi helyeinken. Talán mert ez egy nagyobb körtúra része, vagy a kilátó miatt, vagy ki tudja... 

A pihenő után jött csak az út kalandosabbik része. Először egy sziklásabb, meredekebb részen küzdöttük fel magunkat, aztán pedig olyan sártenger állt előttünk, hogy lehetetlenség volt kikerülni, úgyhogy inkább csak arra koncentráltunk, hogy legalább ne essünk fenékre. Az kellemetlen lett volna. Már csak a kocsiba ülés miatt is. 

Szerencsére megúsztuk esés nélkül. Sáros cipők és nadrágszárak nélkül nem. 

Aztán elértük a kilátót, ahol megint kicsit megpihentünk. Néztük, hogy esetleg egy másik úton mennénk lefelé, hátha nem lesz ekkora dagonya, de nem nagyon vezetett lefelé másik út, csak hatalmas kerülővel. Azt meg most nem vállaltuk be. Így visszafelé is megküzdöttünk a sárral. Lefelé egyébként már nem volt akkora tragédia. Beletörődött mindenki. 

Budapest felé, jobbra a János- hegy, a távolban a város. 

Nagykovácsi felé. Pár hete annak a hegynek a túloldalán jártunk a Remete-szurdokban. 

Balra a Hármashatárhegy a tévétoronnyal. 

Marciba lefelé jövet visszatért az élet, és hol indiánszökelléssel, hogy futva jött le a hegyről. 

Időben nem volt olyan hosszú túra, kilométerben viszont hosszabb volt, mint gondoltuk, vagyis, mint ahogy a fiúk gondolták :-) 

Nem is volt már erejük semmihez délután, csak hogy építsék a virtuális városukat.