Kórházi szösszenetek

Tegnap délután hazajöhettünk a kórházból.
Igazából nem lehet okunk panaszra, mert leszámítva, hogy az ennivaló az súrolja az ehetetlen kategóriát, tényleg nagy szerencsénk van ( már ha ez a jó szó arra az esetre, amikor kórházi kezelésre szorul az ember, vagy a gyereke), mert a Klinika nagyon jól felszerelt, és kulturált. Az igaz, hogy pár éve épült még csak meg ez az új blokk, szóval durva lenne, ha esne a fejünkre a vakolat, de egyébként sem lehet okunk panaszra, és mindenki nagyon kedves, segítőkész, pedig hát... ez alatt a néhány nap alatt is annyira bele lehetett látni, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Főleg a nővérek. Abszolút le a kalappal előttük, és mindegyikük előtt, akik még csinálják, türelemmel, mosolyogva, és elhivatottan.

Milán jól van, és lábadozik, egyre ügyesebb a lába. Igaz, hogy nagyon motiválja, hogy szombatra van egy szülinapi buli meghívása, amit nem szeretne kihagyni.
A sebe le van ragasztva, nem kell bántani, és ahogy láttam, amikor kötést cseréltek neki a műtét másnapján, nem olyan durva. Reméljük hamar fog gyógyulni. 14-én megyünk majd kontrollja, akkor majd kiderülnek a hogyantovábbok.

Csak úgy érdekességképpen... ezek voltak benne Milán lábában. Szerintem nagyon durva!

Ami még eszembe jut:
- Milán egy 4 ágyas szobában volt, ebből 1 ágyra csak nappalra járt be egy fiú tornára, ő délután hazament. 15 éves volt. Nem zavart sok vizet, mert reggel bejött, fél órát tanult kb., majd a fülére ragadt a fülhallgató, és az idő további részében, amikor nem tornázott, akkor a telefonját bindzsizte. ( szép kilátások a jövőre nézve :-D)
- A mellettünk lévő ágyon egy Máté korú fiú feküdt, ő is Milán volt. Neki a lúdtalpát csavarozták, ugyanúgy hétfőn, és ugyanaz az orvos, akihez mi is járunk Milánnal.  ( Szerintem nagyon durva, hogy ahányszor bent vagyunk, legalább 1 ilyen kamasz-kamaszodó fiú mindig van bent lúdtalpműtéttel) Ők Németországban élnek már évek óta, de valamiért itt kellett műteni. A fiú azt mondta, hogy kint nem csinálnak ilyen műtétet, ezért jöttek ide. Hát nem tudom... szerintem lehet, hogy a biztosításukban nincs inkább benne, de nem értek hozzá, meg mindegy is tulajdonképpen. Már az első nap összebarátkozott a mi Milánunk a másikkal, és együtt nyomták a tableten a brawl strars-t. Azt mondta Milánka, hogy tök jó, mert join-oltak a nagyMilánnal brawlstrarson, és így most már bármikor tudnak majd együtt játszani, meg dumálni.

- A kórtermekben új ágyak vannak, elektromosak. Hiperszuper volt. Egy kezelőpanellel lehetett a fejrészt billenteni, meg az ágymagasságot beállítani. Apró örömök. :-)
- Kempingágyak is lettek az anyukáknak, ami igazán örvendetes. Kicsit aggódtam, hogy, hogy lesznek majd az éjszakák, mert Milán mindenképp azt akarta, hogy maradjak. Itthon abban maradtunk, hogy az első este mindenképp maradok, akármi is lesz, aztán majd meglátjuk, hogy van-e szabad ágy. De mivel kaptam kempingágyat maradtam vele a második estére is. Kényelmes nem volt, de mindenképp jobb volt egy karosszéknél. Még aludni is tudtam.
- Továbbá tévék is kerültek a kórtermekbe. Lehet, hogy nem mindegyikbe, de néhányba biztos. Egy gyerekkórházban ez tök jó, szerintem.
- A harmadik ágyon a Szabi feküdt, aki egy halmozottan mozgássérült fiú volt, most épp egy izomlazító műtét után volt éppen, és abban reménykednek, hogy még pár ilyen-olyan műtét után legalább járókerettel biztonságosan fog tudni közlekedni. 13 éves, és egy hatgyermekes család középső gyermeke. Vidéken élnek, és a Pethő Intézetben van hét közben, betegszállítóval hozzák-viszik hétfőn és pénteken. Keddre már ő is túl volt a műtét és az első torna okozta stresszen, és nagyon beszédessé és közvetlenné vált. Nagyon érdekes volt hallgatni a 3 fiú beszélgetését, és megható is egyben. Nem volt bennük elutasítás, kirekesztés, érdeklődőek és barátságosak voltak, és a Szabi is nagyon fesztelenül beszélt a betegségéről, és hogy hogyan telnek a napjai. A két Milánt nagyon érdekelte, hogy milyen az, ha nem tud egy gyerek lábra állni, és bár bennem volt először egy kis zavartság, hogy illik-e ilyesmiről faggatni őt, nem esik-e rosszul neki erről beszélni, de szerencsére még az előtt, hogy leintettem volna őket, beindult köztük egy teljesen korrekt beszélgetés. És olyan jó volt ezt látni, hallani. És újra ráébredni, hogy a gyerekek sokkal-sokkal felnőttebbek néha, mint mi felnőttek. Ők olyan természetesen tudnak beszélni mindenről, beszélgetni bárkivel, bármiről, bennük nincs semmilyen ellenérzés, vagy megítélés semmilyen mássággal kapcsolatban. Kár, hogy valahol út közben elveszítjük ezt a fajta természetességünket, még ha nem is teljesen, de mindenképpen átalakulva épül bele a felnőttségünkbe.
- A szembe szobában volt egy icipici 1 éves kislány. Mint kiderült, intézetben nevelkedik, az anyja 16 éves, ő is intézetis volt, és jelenleg körözi a rendőrség, esély sincs rá, hogy a fiatal kora ellenére valaha is gondoskodjon róla.  A kislány nagyjából két hetes váltásokban van az osztályon, és az intézetben, a lábával és a kezével is gondok vannak, nem fejlődött ki rendesen, és próbálnak rajta valamennyire segíteni. A nővérek hol ölben, hol babakocsiban tologatják az osztályon, mindenki megbabusgatja egy kicsit, mert olyan kis mosolygós, cuki kislány, gyakorlatilag az osztály gyerekeként nevelkedik.
- A mellette lévő szobában egy ugyanilyen hányatott sorú kislány, aki állítólag 5 éves már, de mondjuk 2-nek néz ki, és azon a szinten is van. Őt is a nővérek istápolják. Szóval elég húzós.

- A takarítószemélyzet... hát öööö.... első nap nem takarította ki a fürdőt. A második nap is külön meg kellett rá kérni.

- Az altatóorvos is futó. Hétfőn, mielőtt elment még benézett, hogy minden rendben van-e, és futócuccban volt, spar maratonos póló, futóhátizsák, ilyesmi. Kedden, mikor beugrott, hogy minden rendben van-e, akkor meg Atomfutásos pólóban volt.

- a kórházban van szelektív műanyagpalack-gyűjtő.
- A közelben csak amolyan "egyetemista-közértek" vannak. A kínálat is rájuk van szabva. Mentes vizet pl. minden alkalommal úgy kellett levadásznom, mert ki se volt rakva. Gyümölcsléből is csak egy salgópolcnyi volt a választék, de a bor és a sör 1-1 egész sort is kapott. :-) Érdekes volt a pénztárnál megszemlélni, hogy miket vesznek az előttem lévők, ( ez mondjuk mindig érdekes), a kedvencem a lány volt, aki egy üveg eperlekvárral, egy doboz koktélparadicsommal és egy jegeskávéval távozott. El is képzeltem, ahogy eszi a paradicsomos lekvárt és issza a kávét hozzá :-)
De egy kicsit elábrándoztam arról is, hogy milyen jó volt ez a korszak, és milyen jó lenne most is csak úgy kifeküdni a padra és világotmegváltani a fényes napsütésben...

- Hazafelé taxival jöttünk. Tőlem kérdezte a csóka, hogy szerintem merre menjen... nem voltam túl jó passzban addigra, mert előtte negyed óráig próbáltam hívni egy taxit, sikertelenül, de mivel hálás voltam, hogy ez épp beállt a kórház elé, és még kártyával is tudtam fizetni, így nem kérdeztem meg tőle, hogy ne vezessek-e inkább én, hanem csak azt mondtam neki, hogy szerintem menjünk arra, amerre nincs dugó és a leghamarabb hazaérünk, mert még el kellett mennem Marciért a suliba. Végül hazaértünk, és közben jót beszélgettünk, úgyhogy még a világmegváltás is meglett a végére :-)

Most meg már itthon  lábadozik Milán. Ma csak kétszer hisztizett, hogy miért kell bepótolnia a leckét, nekem meg széthasad a fejem, szerintem a lehüléstől és a széltől. Vagy ki tudja. Remélem holnapra ez a múlté lesz.