Margitsziget hajózással megspékelve

Minden nyáron legalább egyszer elmegyünk a fiúkkal a Margitszigetre. Nem csinálunk semmi különöset, csak meghallgatjuk a szökőkutat, eszünk egy jégkrémet, és mire visszasétálunk a villamoshoz már vége is majdnem a napnak.
Idén is voltunk már, és azt gondoltam, hogy megnézzük majd a játszótereket, a régebbit, de még azt sem próbáltuk, meg az újat, amit tavaly csináltak, és még azt sem. A nagyok nem annyira játszóteresek már, de ha valami új placcot találunk, ahol vannak trükkös, vagy ismeretlen dolgok, azt azért kipróbálják ők is szívesen, és ha már csak 20 percig csúsznak-másznak, már az is szuper.
Aztán a játszótér megint kimaradt, mert úgy eltelt az idő, hogy arra már nem volt idő.
Most az Árpád-híd felől jöttünk, és onnan gyalogoltunk át a túloldalra a szökőkúthoz. Már önmagában ez is egy jó kis séta. Közben persze másztak fára, bámultunk aranyhalakat meg teknősöket a Japánkertben, futottak egy kicsit a futókörön, megnéztük a Margit-romokat, és mindenkinek eszébe jutott, hogy húúú hát itt már jártunk máskor is, sőt, az ovival is voltak itt talán Milánék.

Jártunk egy kört a vadasparkban is. Nagyon érdekes volt, mert láttunk egy pávacsaládot vonulni. A pávaanyuka után ott tipegett jónéhány kispáva, és szegénykéim olyan kis rusnyák voltak :-) Én még sosem láttam kispávát korábban, szerintem. Olyan hihetetlen, ezekből a kis esetlen csúnyaságokból lesznek később azok a színpompás állatok, már amelyik hím, persze.

 Hatalmas nyuszit is találtunk.

 És a pávaapuka:

Mintha hímezve lenne, nem?  Jó, nem általam, de biztos van, aki ilyen szépen tud hímezni :-)

A szökőkúthoz éppen jókor érkeztünk, csak egy kicsit kellett várni a kezdésre, és még egy jégkrém is belefért. És szerintem a legjobb blokkot sikerült kifognunk, a rockzenéset :-) Régóta tervezzük, hogy majd egyszer este is kijövünk, mert 9-kor végigjátsszák az egész repertoárt, és este ki is van világítva, de nem tudom, mikor fog erre sor kerülni. Ha idén nyáron minden délután ömleni fog az eső, akkor idén sem. :-(

Aztán gondoltunk egy nagyot, és azt találtuk ki, hogy hajóval megyünk hazafelé. Na jó, nem hazáig, de egy jó metróállomásig. A BkV hajókon mi hétköznapokon könnyen tudunk utazni, mert jó rá a városi bérletünk. Hétvégén nem. De egyébként sem olyan vészesen drága, azt hiszem 750 ft egy felnőtt jegy.
A következő járatra elvileg nem kellett sokat várni, gondoltam ez még belefér, és milyen klassz lesz. Jött is a hajó. Csakhogy előttünk már várakozott egy iskolás csoport, olyan 10-15-en lehettek, és nyilván ők mentek előttünk, mert ők már korábban ott várakoztak, és amikor felszálltak, közölte a matrózfiú, hogy akkor most ennyi, finitó, megtelt a hajó, nem mehetünk fel többen.
Nem értettük, hiszen alig voltunk már lent, én voltam a 3 gyerekkel, meg egy külföldi pár, és fent a hajón látszólag nem volt tömegnyomor. Persze megértem én, hogy biztonság, meg előírás, csak abban nem voltam biztos, hogy azt a 15 gyereket, hogy számolta, mert mondjuk 3 tett ki egy normál felnőtt méretet. De mindegy is, nem engedtek fel minket a hajóra.

Ott voltunk egy döntéshelyzetben, hogy most mi legyen. A következő hajó a Dunán lefelé kb. 25-30 perc múlva volt várható. Nyilván 3 gyerekkel nem könnyű bármilyen jó döntést hozni, mert mindig lesz legalább 1 amelyik húzza a száját/hisztizik!vergődik/sír. Máté rögtön mondta, hogy ő biztos, hogy nem vár itt egy fél órát! Erre Milán kezdett el nyávogni, hogy de megígértem, hogy hajóval megyünk, és márpedig ő megvárja a következőt. Marci pedig rákontrázott, hogy ha nem megyünk hajóval, akkor hazudtam, majd azon rugózott percekig, hogy de miért nem engedett fel minket a bácsi.
Eltanakodtunk, elvitatkoztunk egy darabig. Én javasoltam, hogy sétáljunk vissza a szabadtéri színházig, mert ott megáll egy korábban jövő hajó, de akkor viszont csipkedjük magunkat, hogy elérjük. Ezt egyöntetűen leszavazták. Végül vártunk. Vártunk. És vártunk.
Aztán jött egy hajó, ami fölfelé ment. Máté már arra is felszállt volna, de mikor mondtam, hogy ez nagyjából csak a sziget végéig megy, kb. 2 megálló, és végállomás, akkor ezt is leszavazták.
Közben jöttek-mentek a sétahajók, kicsik és nagyok, és hatalmasak, úgyhogy végül csak eltelt az idő viszonylag gyorsan. Addig megettünk és megittunk mindent a hátizsákból.
De a hajó csak nem jött. Késett. Ekkor már nagyon dühösek és türelmetlenek kezdtünk lenni, és már-már hagytuk a francba az egészet, és már a fiúk is benne lettek volna, hogy menjünk akkor a villamoshoz gyalog, mint a pórnép, de közben ott motoszkált bennünk, hogy akkor meg hiába vártunk itt ennyit.

Végül csak befutott a mi hajónk is. Végre! Nem volt olyan szép napos sétahajózós idő, ez látszik is. Ott lebegett a fejünk felett egy eső lehetősége, és kint nagyon nagy lett a szél. Annyira, hogy rángatta a fényképezőt a kezemben. Be is menekültünk a fedett részre.

 Ezt a rendezvényhajót Milán kedvéért kellett lefotózni, mert akkor reklámozták a tévében, hogy szombaton lesz a Magyarország szépe verseny, amit itt rendeztek. Ezt az infót nagyjából kétszázötvenszer osztotta meg a hajó utazóközönségével. :-)

A Gellért-térig mentünk. Ott metróra szálltunk, a Keletinél bedobtunk egy mekihambit, mert állítólag megígértem. ( ami igaz is volt, de akkor még úgy volt, hogy kisétálunk a szigetről a Jászai Mari térig és ott hambizunk.) Nagyon belecsúsztunk a délutánba, mire hazaértünk. Pedig nem is játszótereztünk :-)