Zöld út

Ma délben a kezünkbe kaptuk a zárójelentést, igazolást a heti kórházi tornáról, igazolást a szeptember havi hiányzásról, időpontot a következő kontrollra, mellé instrukciókkal a hogyantovábbakról, miszerint fokozatos terhelés mellett elhagyható már a mankó, és a tornát tovább kell folytatni itthon, szóval mindezekkel a zsebünkben végre zöld utat kaptunk, és jövő hétfőn mehetünk iskolába!!!! 


Nagyon fárasztó volt ez a hét, és fárasztó lesz még a jövő hét is, meg biztos az az utáni is, csak mindegyik egy picit másképp.
A héten kétszer is akkor keltünk, amikor az óra még 5-t mutatott, mert kedden-pénteken bent kellett lenni a reggeli nagyviziten, ami legkésőbb fél8-kor van. Ez a hajnali kelés aztán jól rányomta az egész napra a bélyegét, délutánra már csak kóvályogtunk.
De mégis szerencsénk volt, mert kedden ugyan még ott voltunk délutánig, hogy tudjunk beszélni az orvossal, de szerdán-csütörtökön nem kellett csak a tornára bemenni, ma pedig ugyancsak gyorsan végeztünk.

Milán hihetetlenül gyorsan javul. Ezt nem csak én gondolom így, hanem a gyógytornász is mondta, hogy eszméletlen tempóban ügyesedik, mert vannak, akiknél 2 hét is kell mire erre a szintre elérnek. Ma a lépcsőzést is gyakorolták, mert mondtam, hogy a suliban azért van pár lépcső, amit meg kell tenni, és ott is olyan ösztönből jött-ment föl-le, hogy csak tátottuk a szánkat.
Tényleg hihetetlen, hogy pár napja még gipszben feküdt, ma pedig már szépen hajlik a lába,  persze még nem tökéletes, de ülni már probléma nélkül tud, ma már felhúzott lábakkal olvasott, és ha nem is gyorsan, de tud mankó nélkül sétálni.

Hétfőn reggel, még gipszben.

A mankót egyelőre még nem hagyjuk el teljesen, egyrészt biztos, ami biztos alapon, másrészt az iskolába úgyis vinnénk, mert nem szeretném, ha a folyosón történne bármi baleset. A mankó pedig szép színes, messziről is feltűnik mindenkinek, szóval remélem majd odafigyelnek rá. Meg a tanítónéni is mondta, hogy nem lesz probléma, majd segítik, védik, támogatják.

Hát izgi lesz, az biztos. Leginkább a reggelek.

Ma délelőtt már így feküdt a kórházi ágyon. 

 Hazafelé megálltunk a mekiben. Már két nappal ezelőtt is be akartunk menni, hogy megünnepeljük Milán lábraállását, de a hozzánk közelebbi mekit épp átalakítják, amit nem tudtunk, így potyára kanyarodtunk arra, és mekishambi nélkül maradtunk. De ma megint csak azt hajtogatta, hogy "megígérted", úgyhogy csaptunk egy görbe ebédszünetet hazafelé :-)

Úgyhogy hétfőn belecsapunk végre a lecsóba!