Az idei március 15.

A fiúk minden évben rá vannak kattanva a március 15-re. Már korábban is mondtam, hogy szerintem ez a legesleggyerekbarátabb ünnep mind közül, hiszen a huszárokkal, a katonás dalokkal, Petőfivel és az ő Nemzeti dalával olyan könnyű azonosulniuk. És lelkesek, és mondják, és kérdeznek, és mindenre kíváncsiak, és mindent meg akarnak nézni. Így hát nincs mese, minden évben nyakunkba vesszük ilyenkor a várost, és elvegyülünk az ünneplő tömegben.
Idén, mint már tavaly is a Táncsics-börtöne volt a fő téma, pláne az után, hogy Milán hallotta az iskolában, hogy március 15-én nyitva van. Tavaly is elmentünk megnézni, de nyilván akkor nem 15-én voltunk, hanem 14-én, mert akkor nem volt nyitva, csak előtte álltunk meg. Szóval most megint ezt céloztuk meg. Gondoltuk, gyorsan fölmegyünk a várba, megnézzük Táncsics börtönét, lejövünk, és ebédre már itthon is vagyunk. Nekem mondjuk megfordult a fejemben egy Hadtörténeti Múzeum, ahol még nem voltunk, de szerintem érdekelte volna a srácokat, de ezt azért nem lengettem be a köztudatba, csak megtartottuk tartaléknak.
A gépezetbe már a buszúton porszem akadt, mert a Keletinél tovább nem jutottunk, mert mire odaértünk, már le volt zárva előttünk az út. Így muszáj volt metróval tovább menni, ami viszont a várnak nem ahhoz a végéhez visz, ahol Táncsics-börtöne van, hanem az ellenkezőre, szóval egy jókora  sétával már meg is fejeltük az eredeti tervet.
De nem bánkódtunk, mert a Várkert Bazárban már úgyis ezer éve jártunk utoljára, így legalább azt is megnéztük megint.

Van itt egy első világháborús kiállítás, gigantikus szobrokkal a bejárat mellett. Nagyon durván néz ki. Persze a fiúk rögtön rácuppantak, hogy menjünk be. Nem mintha túl sokat tudnának az I. vh-ról, de nagyon izgatja őket ez a téma, sokszor kell velük erről ilyesmiről beszélgetni, így mondtuk nekik, hogy most nem, de majd egyszer eljövünk. Gondoltam utánanézek majd a neten először, hogy mégis miféle kiállítás ez.

A Várkert Bazáron keresztül jutottunk fel a várba, ahol aztán jó nagy tömeg volt.

Nem volt túl jó idő, sajnos nem sütött a nap, csak délutánra lett egy picit naposabb, délelőtt inkább olyan szürkeség volt. De legalább nem volt hideg. És nem esett. Már ez is valami.
Nagyjából ekkor kezdett el Marci nápolyiért nyávogni nagyjából folyamatosan, és tette ezt egészen addig, amíg hazafelé nem indultunk kábé. Rém szórakoztató volt ám.

Csakazértse nyitotta ki a szemét. Büdöskölyök. :-)

 Áder János Sándor palotája. Az őrségváltásig még volt egy jó negyed óra, amit úgy volt, hogy akkor már megvárunk, aztán mégsem vártunk meg, mert közben szépen elkezdték arrébb küldözgetni az embereket, merthogy majd jön egy autó, vagy kettő, 10 perc múlva. Egy darabig ácsorogtunk a romokon, ( amiket feltöltöttek nagy kavicsokkal. ) de aztán mivel nem történt semmi, elindultunk tovább.

Az úton végig mindenféle kirakodóvásár volt, és jóóóó nagy tömeg hömpölygött. Itt-ott felcsendült valami zene, de hogy honnan, és hogy színpadon volt-e valami zenélés, vagy csak úgy a hangszórókból jött, azt nem tudom, kifelé nem nagyon láttunk semmit, csak haladtunk a célunk felé szépen lassan lépésben.

Út közben találkoztunk a gólyalábasokkal. Később kiderült, hogy éppen ott a börtönudvaron van a fészkük, és ott készülődnek.

Milán nagyon megörült, hogy nyitva van a börtön. :-) Aztán kicsit csalódott volt, mert magába, az igazi börtönépületbe nem is lehetett bemenni, mert nagyon rossz állapotban van, csak kívülről tudtuk körbejárni. Az udvarban pedig lehetett volna mindenféle nép játékokat játszani, volt valami pecsételős dolog is, de mindenhol legalább egy 20-30 percet kellett volna sorba állni, és akkor még csak egyet lőhettek volna nyílpuskával. Na ezért utálom többek között az ilyen tömegrendezvényeket. Mert oké, hogy nagyon papíron nagyon jól hangzik, hogy kézműves foglalkozások, meg ilyen bemutató, meg olyan próba, de hozzáférni lehetetlenség, az ember beleőszül, ha kivárja mindenhol azt a 20 méteres sort.

A börtön maga. Romos és lepusztult.

Nápolyiosztás

Milán, és az ő börtöne

És itt találkoztunk a mutatványosok következő fellépőjével, az óriásbábukkal, akik akkor indultak éppen a Szentháromság-térre, és visszamentünk velük. Kicsit néztük őket, de én nem találtam olyan izgalmasnak a műsort, hogy ott ácsorogjunk hosszasan, mondjuk a fiúk, azok nézték még volna, de helyette inkább bekukkantottunk a Magyarság Házába, hogy hátha látunk huszárokat.
Sosem voltunk még ebben az épületben, és most olyan jó, hogy bementünk, mert kár lett volna kihagyni, annyira szép!

 Na és itt volt a huszárok fészke! A nagyteremben mindenféle huszárbemutató volt, lehetett huszárruhát próbálni, fegyvereket fogni, volt egy gyorstalpaló huszárképző is, hogy hogyan kell szépen fegyverrel tisztelegni, meg előreszegezni, ilyesmi. Jó nagy volt itt a sürgés-forgás. Valami népi zenekar is hol játszott valamit, hol nem, az asztaloknál pedig olyan tumultus volt, hogy húha... pedig klassz huszárcsákót lehetett volna csinálni. Talán legközelebb majd itt kezdünk, és akkor nem leszünk már ennyire fáradtak. A nagyok azért megnéztek és kipróbáltak ezt-azt, de Marci már nagyon fáradt volt eddigre.

Innen aztán már indultunk lefelé. Szerencsénkre pont jött egy busz, amire fölpattantunk, és lementünk vele a Széll Kálmán térre. ( Moszkva tér). Nem nagyon járunk erre, én szerintem még most jártam itt azóta először, amióta felújították. Hát.. nem egy nagy élmény. Egy hatalmas betonplacc lett az egész. Sehol egy pad, sehol egy fa, sehol semmi.

A moszkva téri mekibe nem fértünk be, így a keletinél dobtunk be egy hamburgert, és úgy mentünk haza. Hullafáradtan. És aludtunk egy nagyot. :-)

Így telt az idei márc. 15. Éljen, éljen! Jövőre folyt. köv.