Trambulinozás közbeni szösszenetek

Javában ugrálnak, és közben, ahogy az lenni szokott énekelnek. Míg én beparkolok az összes biciklivel, addig felváltva hallom a PetőfiSándorgatyábantaáncolt-ot és a Kétszerelmespármindigegyüttjár-tat. (Ezúton is köszönöm Vadadi Adrienn, hogy egy ilyen örökbecsűvel gazdagítottad az eddig sem szűk repertoárunkat .) Aztán valahogy komolyabb vizekre terelődik a szó, én már csak azt csípem el belőle, hogy:

Máté:- ....mert én szavaltam el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum előtt. 
Milán:- Dehogyis, te még nem is éltél akkor!
Máté:- De éltem, mert nekem ez már vagy a harmadik vagy a negyedik életem! És 1848-ban én voltam Petőfi Sándor!
.....
Csak aztán meghaltam, lett egy másik életem, aztán megint meghaltam, és most Mészáros Máté lettem. 
Milán:- Dehogyis! Aki meghal, az fölkerül az űrbe!
Máté:- Nem az űrbe, Te, hanem a mennybe!!!! Oda is csak akkor, ha hitben élsz! (hoppá!)
Milán:- Akkor se voltál Petőfi.
Máté:- De, csak akkor még nem ilyen ruhát hordtam, hanem inget meg zakót, meg volt egy pici szakállam. 
....
És akkor egyik este gondoltam egyet, elővettem a pergamenemet meg a madártollamat, belemártottam a tintába, és megírtam a Nemzeti Dalt. 
....
Milán: - És én ki voltam?
Máté:- Hát az  nem tudom. Azt neked kell kitalálnod! 
Milán:- Lehet, hogy Kossuth Lajos... csak neki túl nagy szakálla volt.