Balaton második felvonás

Avagy ülünk a vonaton, irány a Balaton!

(Ahogy AnimalCanibalsék is megénekelték anno)

No hát... jellemző, hogy amikor egész nyáron 40 fok van, és csak kétszer 1 hétig van hideg, na mi akkor megyünk a Balcsira. :) Nem panasz, csak úgy érdekességképpen mondom. Pláne, hogy ezúttal háromszor is voltunk vízben, úgyhogy akár mondhatjuk, hogy szerencsénk volt. Igaz, ebből csak 1 alkalom volt olyan igazi meleg kánikulás, de akkor egész délután a strandon nyomtuk, kifulladásig. Másnap már viharjelzés volt mire leértünk, de azért még mártóztunk egyet. A levegő már nem volt annyira meleg, de a víz még finom volt. Harmadjára pedig az idő egész elfogadható volt, de a víz sajnos már kihűlt, és a gyerekek lilára fagytak benne. 

Na de hogy az elejéről kezdjem...

Pont egy hete, vasárnap reggel, amikor felébredtem zuhogott az eső. Mellé dörgött is néhány isteneset, én pedig nagyokat hümmögve kortyoltam a kávémat még a gyerekek ébredése előtt, és azon méláztam, hogy hogy lesz ebből utazás. Vonattal, Balatonfüredre, 3 gyerekkel én egyedül. 

Feri már előző nap elment, és elvitte az összes cuccot, ami egy hétre kell, nekünk már csak magunkat kellett vinni, meg még amit kifelejtettem a csomagolás során. Mivel a gumicsizmákat és az esőkabátokat is gondosan bepakoltuk az autó csomagtartójába, így nem nagyon  tetszett ez a korai reggeli eső. De bíztam benne, hogy mire indulnunk kell, addigra eláll. Ha meg nem, akkor megy később is vonat. 

De elállt. Az oldaltáskába azért még begyűrtem egy darab félig szakadt esőköpenyt, gondoltam ha nagy gáz van, akkor Marcinak még jól jöhet. A tartalék kardigánokat viszont az utolsó pillanatban mégis inkább itthon hagytam, addigra már szépen sütött a nap, a buszmegállóig nem fagyunk meg. 

Izgatottan vártuk a buszt, a gyerekek be voltak zsongva, hogy juhééé, vonattal megyünk! Én sem ültem már vonaton vagy 10 éve, lehet, hogy több is talán. A fene a jó dolgunkat. 

A keletiig buszoztunk, ott átültünk a metróra, és a déliig meg sem álltunk. Mindig rácsodálkozom ilyenkor a fiúkra, hogy milyen szépen tudnak jönni, és tudják csinálni amit mondok, fogják egymás kezét, egymás mellett maradnak, és hozzák a hátizsákot, nem bóklásznak, nem veszekednek, pedig egyébként végehossza sincs a vitáknak. Miért nem tudnak mindig így viselkedni? 

A pályaudvar maga volt a csoda mindegyiküknek. Nem sűrűn ültünk eddig vonaton, bár tervben van/volt, hogy majd egyszer elmegyünk mondjuk Vácra, vagy valahová a közelbe vonattal, de eddig nem mentünk, így a nagy pályaudvarok eddig kimaradtak a szórásból. Marci még sosem ült vonaton, Milán ült már, de nemigen emlékszik, és Máté se nagyon. Talán utoljára Spanyolországban vonatoztunk Vilanovából Barcelonába. Na az se tegnap volt! Szóval, a pályaudvari nyüzsi teljesen elvarázsolta a fiúkat. Marci teljesen bekattant, és csak azt hajtogatta, hogy "ott egy vonat! Anya, nézd! Ott is egy vonat!" Mindenhol vonat volt. 

A pénztárnál gyorsan haladtunk, frankón irányítják a népet, nincs tolongás, pikkpakk végeztünk, és mivel a tök jól haladtunk a városban, így még az egyel korábbi vonatot is elértük, ami igaz, hogy hosszabb menetidővel ment, mint a későbbi, de legalább már a vonaton ülünk, és nem csalinkázunk a vágányok között. Legfőképpen Marci. Pont volt időnk még vécére menni, és betáraztunk még egy palack hűtött vizet is az itthonról hozott kisüvegesek mellé. (és milyen jól tettük!) Már csak végig kellett menni a nyolcas vágány mentén, és már fenn is voltunk a vonaton. 

Szép vonat volt, kívül piros, belül kék, a két vagon közül az elsőbe szálltunk, mert ott kevesebben voltak. Gondoltam minél kevesebb embert zavarunk, annál jobb. Hiányoltam viszont a kis asztalt az ülések között, és szemetest sem láttam úgy első blikkre.

Az út nagyon jól indult. Marci sokáig bambult ki az ablakon, nézte a síneket, és a vonatokat. A vonat kizötyögött Budapestről, előkerültek a szalámis szendvicsek, és ezer meg ezer felmerülő kérdést válaszoltam meg. Vagy próbáltam megválaszolni. 

Már-már túl idillikusra is sikeredhetett volna az utazás. ha egyszer csak az egyik megállóban le nem pattan a mozdonyvezető, és nem is kerül elő jó darabig. Ott álltunk a semmi és a semmi között valahol félúton, mögöttünk nagyjából az út fele, előttünk ki tudja mennyi. A kalauz nénitől tudtuk meg, hogy valami nem stimmel a vagon fékjével, és azt próbálják megszerelni már hosszú ideje, jó sokan, de nem igazán sikerül. A kérdésre, hogy mi várható, csak nagyokat hümmögött. A fiúk kezdték türelmüket veszteni. Főleg Marci, aki épp már becsukta volna a szemét, amikor ez az incidens kialakult, és a nagy sürgés-forgásban felriadt, és nem lehetett már eztán pihenésre csábítani. Eltöltöttünk itt egy jó háromnegyed órát, lehet hogy többet is, ki nézte már ekkor az időt... Előkerültek a könyvek, a mesék, az újságok, a perec, de mind csak ideig-óráig volt izgalmas. 

Végül át kellett cuccolnunk a másik vagonba, mert nem sikerült megjavítani a miénket. Ott persze már jóval zsúfoltabban voltunk, nem is jutott már nekünk kényelmes négyes ülés, egy fiatal pasi mellé vackoltunk be a maradék három ülésre. 

A hátralévő időt gyakorlatilag végigkínlódtuk. Marci teljesen szétesett. Mivel egyébként is már az alvásidejébe lógtunk bele, nem csoda, ráadásul pont azt az 1 órát vesztegettük el az állomáson, amit még használható állapotban kibírt volna. Így viszont mindent akart, csak nyugton ülni nem. Se az ölemben nem volt jó neki, se a fiúk között, mert ott meg csak rángatta őket. Ha egyedül ült, akkor mindenáron át akart mászni a hátunknál lévő ülésre. Közben a Nagyok is fáradtak, ugye, és Marci piszkálásától türelmetlenek lettek. Ők végül elvoltak a rejtény újságjukkal, Marci meg gyakorlatilag végigfetrengte a vonatot, és szórakoztatta a mellettünk ülő pasast. Állítása szerint ő jól szórakozott. Ő legalább. Én már nagyon le akartam szállni. Balatonkenesétől már számoltam, hogy hány megálló van még. 

És egyszer csak, egy bő 40 perces késéssel begurultunk Füredre! Halleluja! 

Nyár, hőség, Balaton, idegbaj! Én így szeretlek :)