A régen várt Rumini játszótéren

Óóóó milyen régóta készültünk már a híres-neves Rumini játszótérre! Egyszer már majdnem eljutottunk, de aztán pont akkor olvastam, hogy bővítik, és majd ekkor meg ekkor lesz a megnagyobbított játszótér átadása, így akkor elmaradt. Most egész nyáron erről beszéltünk. Hogy majd megyünk, és hogy mikor, és hogy menjünk már! De valami miatt mindig csak tolódott. Nem akartunk egyedül menni, hanem Máté ugyancsak Ruminirajongó barátjáékkal akartuk összeszervezni. hogy ha már át kell bumszliznunk az egész városon, akkor azt már együtt tegyük. De aztán vagy ők nem értek rá, vagy mi nyaraltunk, vagy az idő volt pocsék. Legtöbbször ez állt az utunkba. 

A nyári szünet vége  azonban vészesen közeledik, úgyhogy most már nem volt mese, menni kellett, különben hallgathattam volna, hogy persze, pedig megígérted, aztán mégse, és még tök igazuk is lett volna. Szóval Csehországból hazaérve az volt az első, vagy a második dolgom, hogy megnézzem, hogy milyen idő várható a hétre, és gyorsan le is zsíroztuk Alízzal a kedd délelőttöt, mint utolsó lehetséges időpontot a játszóterezésre. 

Kedden reggel 3/4 9-kor már a buszmegállóban toporogtunk, és hát már "jól" kezdődött a buli, mert a kinézett busz kimaradt. Egyszerűen nem jött. Végül, miután a a buszra várva elengedtünk három villamost is magunk előtt, a negyedikre csak felszálltunk. Így viszont kaptunk egy plusz átszállást :) Sebaj. 

A Keletiig Feri is velünk tartott, ott váltunk ketté, ő dolgozni ment, mi meg a játszótér felé indultunk metróval. A fiúkkal nem volt semmi gond, szuperül jöttek, a mozgólépcsőn is szépen egymás kezét fogva, többnyire odafigyelve. Édesek voltak egyébként, ahogy végigültek öten a metróban egy egész sort. :)

A villamos-busz-metró után még egy kicsit gyalogolni is kellett, mire végre az egyyik ház sarkát elhagyva elénk tárult a paradicsom! 

A srácok egyből megrohamozták a teret, akkor még szinte alig voltak rajtunk kívül. A játszótér maga, nagyon szépen kidolgozott, klasszul megfestett, formázott játékokkal. És bár van játéklehetőség bőven, a köztes helyeken jó nagy tér van szaladgálni is. (És árnyékos, és még vécé is van :))

A fiúk kezdetben végigrohanták az összes játékot, felfedezték és megörültek minden szereplőnek, akit megtaláltak a játékokra festve. Körbeszaladták a hajót, a várat, csüngtek a mászókán, kipróbálték a labirintust és a mérleghintát, majd mikor lecsengett a felfedezés, akkor úgy eltűntek, hol a hajón, hol a várban, hogy gyakorlatilag csak annyi dolgunk volt nekünk felnőtteknek, hogy Marcit kísérgessük. A Nagyok egyikét-másikát néha megpillantottuk, ahogy kikukucskál valamelyik lyukon, vagy láttuk őket, ahogy épp átrohannak egyik bázisról a másikra, de annyira belemerültek a maguk kis szerepjátékába, hogy csak inni kérni tűntek fel időnként. Ahogy kivettük két rohanás között, szépen le volt osztva, hogy ki kicsoda a könyvből.

Milán rendszerint bojkottálja a közös fényképezkedést. Most is.

A labirintus kívülről

és belülről

A két legnagyobb

A két középső

A legkisebb

A Szélkirálynő teljes legénysége

Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem hajóznak, se nem váraznak, hanem összeverődtek egy nagyobb sráccal meg egy felnőtt férfival és középen már megy a foci. Hiába, bárhol is vagyunk, valahogy mindig a focinál kötünk ki. :) Marci pedig egy kölcsönmocival néha keresztülszántott a pályán.

A meccs még most is tartana szerintem, ha meg nem lengetjük az ebéd lehetőségét a szemük előtt. Ez így dél tájban már elég csábító volt, a közös ebéddel pedig még arra is sikerült rávenni őket, hogy odakuporodjanak a Ruminifalhoz. Bár a kép nem lett igazán jó, mert annyi erejük persze már nem volt, hogy állva álljanak kamera elé, hanem csak fáradtan lerogytak a fal tövébe. 

A  Nagyi Palacsintázójában bepusziltak két-két palacsintát, (az enyémek még a maradékokat is megették) egy adag fagylaltot, és visszafelé metró-troli-buszoztunk, remélve, hogy így talán nem lesz olyan nagy tömeg, és gyorsabb is lesz a haladás. Mindenhol felújítások vannak a városban, már-már lehetetlen közlekedni, mert semmi nem megy arra amerre szokott, több az átszállás,  máshol vannak a megállóhelyek, szóval már az odajutás és a hazajutás  is maga a kaland.

A palacsintázók

A fagyizók

Én hullafáradtan értem haza. A fiúk azt mondták, hogy Ők neeeeemmm  fáradtak! :) Marci már a trolin elaludt. A többieknek sem kellett 2 perc sem, hogy horkolva aludjanak. :)

Jajjj, csak ne lenne olyan nagyon messze ez a játszótér! Bár akkor meg biztos veszítene a varázsából. Mindenesetre most nagy sikere volt, és jól éreztük magunkat.