Képdömping a Szigligeti várból

Az egyik legjobb kirándulásunk, szerintem, az volt, amikor a szigligeti várba mentünk. A gyerekek előtt voltunk már ott, utoljára talán pont 2007-ben, és akkoriban eléggé lepusztult állapotban volt a vár maga, de akkor már nagyon rajta voltak a felújításon. Tavaly Marcit még nagyon kicsinek gondoltuk, és nem is igen szerette az autózást, (most sem annyira), és  inkább a Füredhez közelebbi Nagyvázsonyi várat néztük meg. Most viszont nekivágtunk. Bár így utólag Marci még mindig nem túl nagy a várnézéshez.A felújított várat egyébként 2013. decemberében adták át, szóval egészen frissiben sikerült meglátogatnunk.

Ha 1 óra körüli autóútra indulunk, akkor én mindig számítok arra, hogy a gyerekek majd kicsit szunyókálnak az autóban. Legalább Marci, de ő aztán mindenképp. Persze ilyenkor tuti nem alszanak el, a nagyok teljesen bepörögnek, és ha Marci még el is tudna bóbiskolni egy picit, a két zsizsegő Nagy között esélye sincs arra, hogy 1 percnél tovább csukva tudja tartani a szemét. De mivel nem indulunk sosem korán, így majdnem ebéd- és alvásidő van akkor, amikor kiszállunk a kocsiból. Ettől ők nyűgösek, amitől én ideges leszek, mert nem enni jöttünk, meg különben is, ha Marci épp nem nyafog, akkor biztos, hogy Milánnak van valami kínja, fáradt, nem bír jönni, töri a szandál, szomjas, stb... sorolhatnám napestig a variációkat. 

Hát valami ilyesmi hangulatban érkeztünk  meg Szigligetre is. 

A 71-esen amúgy végigautózni a legszuperebb dolog szerintem, persze kizárólag akkor ha az ember ráér, mert nyaral, és kizárólag az anyósülésen ülve.  Ennél már csak az általunk "felső út"-nak nevezett út a jobb, ami Tapolca és Veszprém között megy a Bakonyon át, amerre a Művészetek völgye is szokott lenni. Ez a másik kedvencem. 

Szóval megérkeztünk, leparkoltunk, és neki is vágtunk a vár felé vezető lépcsőfokokkal tarkított útnak. Nem egy babakocsis terep, még szerencse, hogy Marci már nem is igen igényli a kocsit, ennek ellenére még magunkkal szoktuk vinni, de leginkább a hátizsák és egyéb felszerelések tárolására használjuk. Marci volt, hogy saját lábon, volt, hogy nyakban utazott felfelé. 

 

Nem volt egyébként vészesen hosszú az út, nagyon hamar felértünk a várkapuhoz. 

Már innen is remek volt a panoráma, és hol voltunk még a vár tetejétől...

 Miután a vár aljában kibámészkodtuk magunkat, a fiúk pedig ráuntak az ágyún ücsörgésre, nekivágtunk a várfalaknak. Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztak rajta az utóbbi években, nagyon jól fel lett lépcsőzve minden egyes kis torony, beugró, igaz, néhol jóóóóó meredek lépcsősoron kell felmászni, de megéri. A gyerekek nagyon élvézték ezt a sok fel-le mászkálást, kinézést, bekukkantást. Marci is élvezte volna, ha tehette volna, de mivel benne sokkal nagyobb a bátorság, mint az odafigyelés és a koncentráció, sokkal kevesebbszer volt szabadjára engedve, mint azt ő szerette volna, de nem hiányzott egy lépcsőről leesés, vagy valami még durvább. Macitól minden kitelik, egy másodperc alatt képes egész máshol lenni, mint volt annak előtte. Szóval Marcival azért kicsit nehéz volt, mert ő mindenhová egyedül akart menni, még a kézfogást is nehezen tűrte, ölbevételt meg pláne, ebből volt is néhány összezördülésünk, de azért ahol csak lehetett és biztonságosabbnak tűnt a terep, ott persze szabadjára lett ő is engedve. 

Oda menjünk föl! És fel is mentünk.

 Szépséges Mátém:

Csodálatos

Jól körbejártuk a várat, mindenhonnan lenéztünk, kinéztünk, minden lyukba belestünk. Marci olykor csapott egy kisebb balhét. Vagy egy nagyobbat. Akkor arról a teraszról rövid úton távoztunk. Ilykor persze minden szem ránkszegeződött, de ez már régen nem zavar, csupán azért vettük menekülőre, mert Marci ilyenfajta hisztijén a helyzetváltoztatás segít a legjobban. Vagyis a hiszti tárgyától minél hamarabb és minél messzebbre el kell távolítani. 

Egyszer egy padon uzsonnázó család mellett tört ki egy közepes erősségű Marcibalhé, és a kisfiú, (Máté korabeli) kérdezte az anyukájától, hogy mi a baja Marcinak. mire az anyukája nevetve mondta neki, hogy "óóó fiam, látod! amikor te is ilyen kicsi voltál, te is pontosan így ordítottál MINDIG." Aztán váltottunk még pár szót a sírós gyerekekről, majd kedvesen búcsút intettünk egymásnak. Közben persze Marci is megvígasztalódott. 

Összességében azonban tényleg nagyon jó volt a vár, még akkor is, ha Marcival nem volt olyan könnyű bejárni. De majd visszajövünk jövőre, vagy azután, amikor már ő is nagyobb lesz picit, és mehet ő is egyedül amerre csak akar. Ha másért nem, akkor a fantasztikus panorámáért mindenképpen érdemes ide ellátogatni.Mondom, ez volt az egyik legklasszabb programunk a nyaralásunk alatt.

Lefelé jövet megálltunk a vár alatti kávézó-fagyizóban fagyizni, ahol nagyon-nagyon finom, és extra adag lapátos kézműves fagyit adnak. 

Marci is elnyalta a jól megérdemelt fagyiját. Annyira tündérien nyalogatja mindig a fagyiját, hogy nem lehet mosolygás nélkül megállni. Mondanom sem kell, hogy már a második nyalás után kiharapja a tölcsér alját, ahol aztán folyik a fagyija mindenfelé, de egyelőre nem lehet meggyőzni arról, hogy ezt ne tegye.