Hétvégi nagy futásom

Valamikor április vége felé gondoltam egy merészet, és beneveztem a cocacola futásra. Abból is a leghosszabb, 10 km-re, bár akkoriban 5 kilométernél többet még életemben nem futottam. :) Onnantól alkalomról alkalomra bővítettem a távot, 6, 7, 8 kilométerre. Május 2-án futottam le életemben először a 10 km-t, és irtó büszke voltam magamra. A verseny közeledtével már nem izgultam azon, hogy le tudom-e futni a távot, tudtam, hogy igen, inkább csak amiatt volt bennem para, hogy nem fog úgy menni a futás, ahogy szeretném. Hogy nem fog jól esni, hogy szenvedés lesz, sattara, sattara. Nem szeretek úgy futni, amikor azt érzem, hogy jobb lenne megállni, mert nem jó. Ezt általában már a második kilométernél érezni szoktam, hogy szenvedés lesz-e vagy örömfutás. 

Aztán a múlt hetünk nem éppen úgy alakult, ahogy képzeltem. Csütörtökön még az is kérdés volt, hogy egyáltalán el tudok-e menni. Bár ezen inkább már csak itthon agyalgattam, a kórházban eszembe sem jutott a vasárnapi futás.  Az az egy kórházas éjszaka és nap teljesen leszívott energiailag. Plusz ez az özönvízszerű esőzés.... szóval nem voltam épp csúcsformában.  Ráadásul meg is húztam a bal lábamat, amikor Marcit ágyba akartam rakni. Valahogy rosszul léptem. 

Végül eljött a vasárnap, borús volt az idő, én pedig a többedik féligátalvatlan éjszakán voltam túl, de nem volt kérdés, hogy megyek és futok. Tettünk-vettünk, variáltunk, végül családostul mentünk a ligetbe, és reméltük, hogy nem fogunk elázni, legalábbis nem nagyon. 

A ligetben hatalmas volt a nyüzsgés, és rögtön magával is ragadott a hangulat. Közösen bemelegítettünk. Meggyőztem Milcsikét, hogy most nem futhat velem kézenfogva. Talán majd legközelebb, ha nevezünk a családi futásra:)

Lufit engedtünk a levegőbe. 

Aztán beálltunk a rajtvonal mögé. Vagyis jóóóóó messze a rajtvonaltól. Bár Feri a középső sárga szektorba nevezett, mert ő még nálam is optimistább, én a csajokkal együtt hátulról indultam. Igazából a 4-es szektor lett volna nekem nagyon jó, de hát ki tudta ezt akkor, amikor nevezéskor még sosem futottam 10 kilométert? Persze semmi jelentősége nem volt ennek, csak annyi, hogy aki jobban tud haladni az tudjon. 

A rajtnál már nagyon a lábamban volt a bugi. Hatalmas volt az ováció, a széleken hosszan-hosszan álltak a szurkolók. 

Az első 2-3 kilométer eléggé szötymörgős volt. Sokan voltunk egymás nyakán, és nehéz volt a haladás. Aztán szépen tisztult a terep, és nem kellett már annyit kerülgetni. Közben hol szemelt az eső, hogy kisütött a nap, de nem számított, és fel sem tűnt, hogy hipp-hopp már az 5 kilométeres táblánál járok. Aztán egyszer csak valahol a 6 km felé elkezdett fájni a jobb térdem. Nagyon fájt. Pedig tök jó tempóban tudtam menni, nem is voltam se fáradt, se semmi, és nagyon bosszantott, hogy emiatt vissza kellett vennem az ütemből. Aztán a Hősök teréhez érve kicsit jobb lett, és megint tudtam haladni a saját tempómban egész sokáig. Legközelebb olyan 9 kilométernél éreztem, hogy igazán jó a térdem. Bosszantott, hogy miért fáj, és ha nem fájna akkor simán rá tudnék kapcsolni, de így is nagyon nagy élmény volt majd' 2000 emberrel együtt futni.... hiszen a futás boldogság :)

Bár igazi célom a célbajutáson kívül nem volt, de azért szerettem volna minél jobb időt futni, ami végül sikerült is, de bosszant, hogy szerintem legalább 1 perccel is jobbat mehettem volna, ha nem vacakol a térdem. Nem tudom, hogy a betonon futástól fájdult-e meg, vagy azért mert tudat alatt az egyébként fájós bal lábamat kíméltem.

 

Na de majd legközelebb :) 

A térdem viszont estére már annyira fájt, hogy alig bírtam lábra állni. Most pihentetem, és remélem, hogy gyorsan regenerálódik. Már ma is jobb, mint tegnap volt. 

Itthon a fiúk teljesen kidőltek, mintha csak ők futottak volna :) Ébredés után pedig a legjobb móka a héliumos lufik plafonra eregetése volt:)