Kisült

Emlékeim szerint sosem sütöttem még kalácsot. Mindig csak terveztem, hogy majd sütök, aztán sosem lett belőle semmi. Tegnap, miután már a századik helyen futottam bele mindenféle kalácsreceptekbe és csodaszép húsvétikalácsos fényképekbe, megint csak elkezdett birizgálni a dolog, de már délelőtt éreztem, hogy nem lesz ebből semmi, mert valahogy se a fiúk, sem én nem voltam a topon. 

Aztán az ortopédiáról hazafelé jövet már olyan fáradtnak éreztem magam, szívesen bóbiskoltam volna egy kicsit a villamoson. Persze nem tettem, és hát nyilván otthon sem tudtam még ledőlni jó darabig. 

Itthon aztán a skacok lent maradtak az udvaron. Marci is jól elvolt, és csak ott motoszkált a fejemben az a fránya kalács. Egy jól időzített pillanatban fel is szaladtam, hogy keressek egy receptet. Nem keresgéltem sokáig, Marcit nem nagyon szeretem egyedül hagyni lent, mert kedvence a kocsibejárón motorozás lefelé, ami garantált arclehorzsolás, minimum. De most nagy ásásban voltak mind a hárman, és mivel pont egy olyan receptbe futottam bele, ami tökegyszerű volt, így olvasva, és minden volt is hozzá, így amíg ők lent bogarásztak, addig én fent gyorsan összedobtam a kalácstésztát, és már kelt is. Recept innen.

Közben Marci feljött, kimosakodtunk, uzsonnázott, átgyúrtuk a tésztát, sütőt melegítettem, összefontam, beraktam, és már sült is. 

Mire a fiúk feljöttek, addigra már majdnem készen is volt a kalács.

A külalakon lehet még dolgozni. De mivel fele alapanyagból csináltam, gondoltam, nem szedem ketté a tésztát. Így utólag kettészedhettem volna, és akkor szépen látszódna a fonat. De az is lehet, hogy a fonási technikám nem túl jó, a fiúkon nem nagyon van lehetőségem gyakorolni ;-)

Elsőre egész jó lett. Ízileg mindenképpen megállja a helyét, szerintem. A fiúk meggy- és baracklekvárral ették, én csak simán vajjal, Marci pedig a nélkül. Ízlett nekik. 

Máté pedig örült, hogy végre nem mindig csak kenyér a vacsora. ( ami nem teljesen igaz, mert nem mindig csak kenyér szokott lenni a vacsora, de valamiért ez a fóbiája.)