Ünnepeltünk

A héten mindkét ovisom teljes forradalmi lázban égett, festettek zászlót, kokárdát, hajtogattak csákót, Mátéék még kardot is papírból, és már szerda óta azt hajtogatták folyton, hogy szombaton majd menjünk megnézni a huszárokat, mert az óvónéni azt mondta lesz huszárfelvonulás. És csak mondták, csak mondták, én meg a "jó majd meglátjuk", meg hogy "majd ha jó idő lesz", -től végül eljutottam oda, hogy megígértem nekik, hogy valahogy megnézzük a huszárokat. 

Nem vagyunk az a nagy ünnepségre járósok, két okból, egyrészt mert nyilvánvalóan tömeg van, másrészt volt néhány olyan év is, amikor ki sem mertünk merészkedni, nehogy belekeveredjünk valami tüntető tömegbe. Most sem mentünk az ünnepségre, nem is értünk volna oda időben szerintem a Kossuth térre, hanem csak 10 után vettük nyakunkba a várost. 

Elmetróztunk a felújított, frissen átadott Kossuth térre, már csak azért is, hogy megnézzük milyen, meg kicsit azért is, mert a Parlamentet nézni, az mindig olyan ünnepi. Mert szép. Most meg különösen az, hogy minden oldalról csillog-villog. 

 

Szerencsénk volt, mert éppen amikor ott voltunk, akkor volt valami díszőrségi bemutató, vagy mi, és voltak trombitások, meg díszőrök, akik végül lejöttek a  lépcső tetejéről a tömegbe, és ott lehetett velük fényképezkedni, és a gyerekeknek még a kardjukat is megmutatták. Az enyémek leginkább csak tátották a szájukat, és Milán egyáltalán nem mert közel menni hozzá, és Máté is inkább csak odaóvatoskodott, azt is csak azért, mert mondtam neki, hogy majd megmutatjuk az óvónéninek a képet. 

Nem időztünk itt sokat, a Duna parton a Lánchíd felé indultunk, hogy felsétáljunk a várba. Megint csak mázlink volt, mert mire odaértünk a Lánchíd lábához, pont akkor ért oda a huszáros-katonazenekaros-kosztünös felvonulás, ami a Múzeumkertből indult. Így szinte karnyújtásnyira vonultak el előttünk a huszárok, majd mi is a csatlakoztunk a sorhoz, és a rézfúvósok zenéjére mi is átmasíroztunk a hídon. Nekem ez volt a nap csúcspontja. :) Nagyon hangulatos volt együtt menetelni. 

Ha lett volna kis papírzászlónk, akkor akár lengethettünk is volna, de nem volt, ennyire nem voltunk felkészültek. Kokárdából is csak 2 darabot találtam a lakásban, az is még az ősidőkből származott, és a fiúk vették fel.

A vár lábához érve én szívesen mentem volna siklóval, de amikor megláttuk a kígyózó sort, akkor inkább mégis a gyaloglás mellett döntöttünk, és a siklót megint csak kívülről néztük meg. Sosem ültünk még budai siklón, szégyen-gyalázat. ( Nápolyban, Bergamóban, és Como-ban viszont siklóztunk már, csak hát az már nagyon régen volt, Milán még nem is született meg akkor. )

Az út fölfelé végül nem volt olyan vészes, én legalábbis rosszabbra és hosszabbra számítottam, igaz, Feri tolta föl Marcit :) 

Föntről pedig még mindig pazar a panoráma. 

A várban óriási tömeg hömpölygött. Volt kirakodóvásár, amiből nem sokat láttunk. Felérkezéstől elkezdve egyfolytában kürtőskalácsost kerestünk, mert Milán azt szeretett volna, de mindenhol olyan őrjítően hosszú sor várt a kalácsra, hogy egyikbe sem volt nagy kedvem beállni. Végül kaptak egy perecet, mert ott nem állt akkora sor, és végülis azzal is elégedettek voltak egy darabig. 

Marci egy jókora alvással ünnepelt, nem zavarta sem a zenekar, sem a hegymenet, sem a tömeg, bezzeg a perecet rögtön kiszimatolta, és abból azért elkérte a részét. 

 A várban itt-ott előkerültek a huszárok, és a korabeli kosztümökbe öltözött hölgyek-urak, akikkel lehetett fényképezkedni. Mi továbbra is csak szemléltük őket, a fiúk nem akartak közös fotót.

Mire eljutottunk a vár túlsó felébe, és jól lejártuk a lábunkat, addigra már kezdett rosszabbodni az idő is, így nem is húztuk már sokat az időt, hanem lementünk a metróhoz. Szép, új metrókocsikban utaztunk oda is, és vissza is. Én most találkoztam ezekkel először. Egy élmény volt :) Legalábbis a régi zötyögős-kattogós-csattogóshoz képest mindenképpen. 

A Keletinél hatalmas szélvihar fogadott bennünket a földfelszínen, akkora, hogy míg az egyik kezemmel Milánt szorítottam, a másikkal pedig a babakocsit, hogy el ne vigye a szél, addig a szél felborított egy fémkorlát sort majdnem mellettünk, és mindeközben kikapta a babakocsi tetejéről a sálamat, amit levettem mert dögmeleg volt a várban, és csak vitte, vitte, vitte, be a korlátok mögé az építési területre, ahová nem is tudtunk utána menni, csak utána nézni. Milán teljesen odavolt, hogy mi lesz most a sálammal, hiába nyugtattam, hogy ne bánkódjon, sokkal nagyobb baj lenne, ha őt vitte volna el a szél, nem a sálat. 

Végül aztán a sál is meglett, mert hamburgerezés után a fiúk visszamentek, hogy megnézzék mi van vele. Ekkor épp nem volt szélvihar, és lézengett ott egy munkásember, aki begyűjtötte a sálamat, amit Milánka boldogan hozott nekem :)

Így telt az ünnepünk. A nap hátralévő része már szinte csak alvással és evéssel, mert a fiúk majdhogynem csak vacsorára keltek fel. Jól elfáradhattak, de hát jó sokat gyalogoltak is, tulajdonképpen zokszó nélkül. Már csak a várból lefelé kezdett el Milán sopánkodni, hogy mikor érünk már oda a metróhoz. Úgyhogy ők is hősök voltak tegnap. Csak nem 48-as hősök :)

Ui: és az ünnepi 1500-dik bejegyzést olvashattátok :)