Suliváró foglalkozás

Péntek délután a körzetes iskolánkban suliváró foglalkozás volt a leendő elsősöknek. Ez már a második alkalom volt, az első akkor volt, amikor Csehországban voltunk. A foglalkozáson mind a 3 leendő elsős tanítónéni jelen volt, plusz az összes napközis tanító, de hogy melyik tanítónénihez ki tartozik, az nem derült ki, és a napköziseket nem is mutatták be.

Miután Máté csoportjából mindenkit megkérdeztem, akivel az elmúlt 2 hétben találkoztam, hogy volt-e az októberin, és jön-e a mostanira, egész szép létszámú csiribiris csapat képviseltette magát. Érdekes, hogy senki általam megkérdezett nem volt ott októberben, sőt többen azt sem tudták, hogy van egy ilyen lehetőség az ismerkedésre, pedig ők is ide körzetesek, és az ovi faliújságján kint van és az iskola honlapján is fenn van a plakát. Lehet, hogy tényleg csak én spirázom ennyire túl ezt az iskolakezdés dolgot, és másokat nem foglalkoztat ez annyira.... 

Pénteken délután aztán nagy izgalommal készültünk. Vagyis inkább én voltam izgatott, Mátét az egész teljesen hidegen hagyta, nem is akart menni, egyetlen dolog volt ami végül meggyőzte, hogy Ábel és Kristóf is ott lesz. Bezzeg Milán... ő persze jött volna! Még sírt is, hogy had jöhessen ő is az iskolába, de most itthon maradt Apával. 

Máté egész úton csivitelt, bár bevallása szerint nem érdekli az iskola, de azért ezer kérdése volt vele kapcsolatban, legfőképp az, hogy miért gyalog megyünk, és miért ilyen sokat. 15 perc alatt ott voltunk egyébként, igaz eléggé kiléptünk, normál tempóban van az 20 perc séta is. Hogy ez hogy fog beleférni a reggeleinkbe jövőre, hát azt végképp nem tudom... 

A nagy hang egész pontosan az iskola kapujáig tartott, ahogy a küszöböt átléptük Mátéból  nem nagyon lehetett kihúzni egy értelmes, és mindenki által jól hallható mondatot, leszámítva azt az egy határozott NEM-et, amikor a kedvesnéni, aki felkísért bennünket a terembe megkérdezte Mátétól, hogy várod-e már az iskolát. Szóval nem, nem várja, pedig szerintem igen, csak szerintem az oviban azt hallotta valakiktől, hogy az iskolát nem kell várni.

Az egyik teremben letettük a kabátunkat, és Máté kapott a ruhájára egy névjegyet nagy nehezen, mert kommunikálni még ekkor sem igazán volt hajlandó, tapadt rám, mint a matrica, szorította a kezemet, és arcát szigorúan a földre szegezte. 

A szomszédos teremben volt a foglalkozás, és ott végre találkoztunk egy csoporttárssal, ami kicsit lendített Máté lelkesedésén, és elfoglalta a Gellért melletti helyet az iskolapadban. A teremben szépen gyűltek a gyerekek, szülők, várakozás közben pedig Kriszti nénivel várat lehetett építeni az interaktív táblán. Hát ez valami csodaklassz volt, Máté is kipróbálta, és igazából én is szívesen kipróbáltam volna :) 

Mire végre összegyűlt a társaság, és jó sokan lettünk, bár nem számoltam, de volt egy bő osztálynyi gyerek, akkor mindenki kapott egy feladatlapot, amit párhuzamosan a táblára is kivetített Kriszti néni, és kezdődhetett a munka. Nagyon lájtos kis feladatok voltak, különbségkeresés, labirintus, és párkeresés, nem is igazán a feladat milyenségén volt a hangsúly, hanem inkább csak a hangulaton, hogy iskola, meg padban ülünk, jelentkezünk,stb... A gyerekek nagyon lelkesen oldották a feladatokat, jelentkeztek is, Máté is feloldódott már ekkorra, és ő is nagyon jelentkezett a párkeresésnél, hogy kimenne a táblához, de végül őt nem hívták ki. Pedig jó kis narancssárga póló volt rajta, igazán észrevehették volna :) 

Mi szülők eközben a terem hátsó részében ücsörögtünk, voltak akik folyamatosan beszélgettek, hát ez engem eléggé zavart, de mindegy. Én inkább Mátét néztem két sorral előrébb, ahogy ügyesen dolgozgat, és azon morfondíroztam, hogy mit is keresek én itt valójában, hogy szaladhatott el így az idő, hiszen nem olyan régen még az óvodában sem tudtam elképzelni Mátét, erre tessék, ott ül ceruzával a kezében az iskolapadban. Ezt biztos csak álmodom!

Amikor itt végeztünk, akkor mindenki levonult egy szinttel lejjebb, ahol az egyik teremben volt nagy evés-ivás, majd a kikészített alapanyagokból ki egy nyakkendőt, ki egy legyezőt fabrikált. Máténak legyező jutott, de nem bánta. 

Majd miután mindenkinek lett legyezője és nyakkendője, lementünk a báltornaterembe, és a gyerekek táncoltak egy jót, először körben, majd párt választottak maguknak és párban. Máté a legaranyosabb kis szöszkét választotta magának :) és nagyon ügyesen táncoltak. A telefonommal csináltam róluk képet, de valahogy nem lett elmentve, vagy nem tudom mi történt vele, mindenesetre nincs meg, de sebaj. 

Angéla néni viszont nagyon kattintgatott, de hogy az ő képeihez hogy lehet hozzájutni, azt egyelőre még nem tudom.

Hát így telt az első suliváró délutánunk. Egészen jó volt, és hangulatos. A tanítónénik közül ketten is szimpatikusak, de mindenki nagyon kedves volt, mosolygós, és segítőkész.  A termek is és a folyosók is csupa gyerekmunkákkal vannak tele, tényleg nagyon barátságosnak tűnik a légkör. Amikor ott vagyok, mint a múltkor, meg mint most, akkor mindig meggyőznek, hogy jó lesz ez, nem kell feltétlenül kerülőutakat keresgélnünk. Aztán valahogy a napok múlásával mégis mindig elbizonytalanodom, hogy talán mégsem lesz elég jó, hogy ki tudja, hogy mennyire lesz rossz a társaság, hogy talán mégiscsak jó lenne megpróbálni egy felvételizős helyet, mert azért mégiscsak ott motoszkálnak a fejemben a rossz vélemények is. 

De gyanítom, hogy jövő ilyenkorig így fogok kattogni, hogy vajon jó lesz-e vagy sem, és hogy nem lett volna-e jobb egy másik helyen máshol.