Heti ovis

Egész jól indult a hét, leszámítva, hogy Máté hétfőn-kedden itthon lábadozott. Milán hétfőn teljesen korrektül szépen bement a csoportba. Kedden már mondogatta, hogy ő inkább hazajönne, és kapaszkodott a nyakamba. Nagy nehezen sikerült őt lefejteni, és bement. Egy darabig ácsorogtam a folyosón, behallgatóztam a csukott ajtón, de 1 perc múlva már néma csend honolt a csoportszobában.

Szerdán Máté is ment oviba, mer nekik tűzoltóság látogatás volt az aznapi program. Bkv-val mentek, mint mindig ilyenkor, és nagyon élvezik, az óvónők is nagyon meg vannak velük elégedve. A tűzoltóság persze tetszett nekik, megnézték az autókat, megmutatták nekik, hogy hogy öltöznek és készülnek el nagyongyorsan, ha jön egy riasztás, hogy hogy csúsznak le a rúdon, megmutatták, hogy hogy szerelik össze a slagot, beültek az autókba.

Milánéknál szerda reggel nem a mióvónénink fogadta a gyerekeket, mert az egyik beteg már vagy egy hete, a másik pedig aznap később jött, ezért a szomszédos galagonya csoport Éva nénije várta a kiscsillagokat. Hát Milánnál ez nem volt bejövős. Egyébként is kicsit odavan, hogy Kati néni már napok óta nincsen, mert úgy tűnik nekem, hogy ő egy kicsit közelebb van a szívéhez, de hogy még Szilvi néni sem volt sehol, hát ez betette a kaput. Szerencsére a dadus Zsuzsi néni tartotta a frontot, de ez vajmi kevés volt, Milán nagyjából úgy ordított, mint akiről az utolsó réteg bőrt nyúzzák le. 

Le is ültünk kicsit a padra, hogy megnyugodjon, semmiképp nem akartam így beengedni. Ücsörögtünk, ő sírt, én öleltem, nyugtatgattam, megmostuk a pofiját, még egy kicsit ücsörögtünk, aztán csak bement. Persze akkor újrakezdte a sírást. Vártam egy darabig, hogy mi lesz, de pár perc múlva mikor belestem már kutya baja sem volt, vagyis nem sírt, de a kisszőnyegen duzzogva épített valamit duplókockából.

Mikor mentem érte, akkor Éva nénivel is találkoztam, aki teljesen odavolt, hogy Milán milyen ügyes, és hogy olyan aranyos volt egész délelőtt, hogy az a reggeli ordítós kisfiú biztos nem is a Milán volt. Azt mondta, pár perc múlva teljesen megnyugodott, és egy rossza hangja nem volt, sőt... nagyot beszélgettek, mondókáztak együtt, aztán egy csomót rajzolt. (előző bejegyzés)

Csütörtökön, annak ellenére, hogy Szilvi néni volt, mégis sírással ment be. Nem tudom, miért van ez, mert egészen addig, amíg a küszöbig el nem jutunk, nincsen semmi baja, vidáman szaladunk az ovi felé, mosolyogva öltözik át, de a küszöb előtt mintha megcsapná valami villám. Hiába mondja Szilvi néni, hogy egész délelőtt kutya baja sincsen, és hogy nagyon szépen játszik, és részt vesz a programokban, jókedvű és barátkozó, valahogy ezeket a reggeleket én nagyon nehezen viselem. Nyilván ez már látszik is rajtam, mert a délelőtt folyamán kaptam Szilvinénitől egy sms-t, hogy nyugodjak meg, minden rendben van, Milán boldog és kiegyensúlyozott, szépen játszik. 

Hát ekkor majdnem könny csordult a szemembe, hogy ilyen van, hogy az óvónéni engem nyugtat, hogy minden rendben van! 

Délben Milán mindig mosolygósan jön ki a csoportból, látszik rajta, hogy jól érzi magát, szóval tényleg nem azzal telik a  napja, hogy könnyes szemmel kuporog valamelyik sarokban. Csak ezek a reggelek... csak azok ne lennének. 

Ma pedig nagyon izgalmas napjuk lesz a Csillagcsoportosoknak, mert az Állatok Világnapja alkalmából Szilvi néni bevitte az oviba a saját 32 éves teknősbékáját, aki reggel vígan úszkált a mosdóban egy lavór vízben, de a nap folyamán majd be fog költözni a csoportba, és a gyerek majd megfoghatják, megetethetik. Szerintem tök jó lesz!
Ennek ellenére sírva ment be. Fél perc múlva, amikor jött ki a dadus a reggelimaradékkal, akkor  pont be tud lesni, és akkor már csak hüppögött Szilvi néni karjaiban, és épp megbeszéltek.

Aztán a következő hetekben kicsit szabadságoljuk magunkat az ovi alól. Szilvi néni felkészített, hogy a visszatérés biztos nem lesz zökkenőmentes, de sebaj. Nekem már kell a szünet, kell egy kis lazítás, egy kis reggeli rohanás és ordításmentesség, hogy novemberben feltöltődve, újult erővel tudjam venni a hétköznapi akadályokat. 

Szóval holnaptól új kalandok elé nézünk. Remélhetőleg majd jövök és mesélek :)