Családlátogatás

Mert hogy ilyen is van az oviban. Máténál nem volt, mert ők decemberben kezdtek, és akkor elmaradt. Eleinte nem is igazán értettem, hogy miért van erre szükség, mire jó ez, valamiféle skatulya, hogy mondjuk kivel érdemes jóban lenni, vagy mit tudom én... de nem... egyáltalán nem erről szólt a dolog. 

Milánhoz tegnap jöttek az óvónénik. És mivel a fiúk zavarukban a kisszobába zárkóztak be, így miután rájuk törtük az ajtót, bekönyörögtük magunkat, rögtön ott is ragadtak. Nem számított a meleg, (délután a kisszoba a legmelegebb a lakásban), nem számított, hogy tulajdonképpen semmi hely nincsen leülni, de még állni sem nagyon ennyi embernek. Szilvi néni segített a fiúknak összerakni egy legoautót, Kati néni ( a fantomkatinéni, akit eddig nem ismertünk, de hétfő óta igen) pedig Marcika dajkálgatása közben Milánról kérdezgetett, hogy mit érdemes róla tudni.

Majd amikor nagy nehezen rávettem őket, hogy üljünk le a nappaliban, mert ott mégiscsak több a hely, és még hideg vizet is tudok hozni, akkor Kati néni a világ legtermészetesebb módján ült le a szőnyeg közepére a gyerekek mellé, Szilvi nénit pedig a Nagyok szórakoztatták, belenéztek a táskájába, és mindenféléről kérdezgették, ami csak eszükbe jutott, Szilvi néni pedig nagyon jól vette az akadályokat, mert szimultán tudott válaszolni mind két gyerek össze miért-tel kezdődő mondatára, és közben csak mosolygott, és mosolygott, és mosolygott, és néha nagyokat kacagott, amikor a fiúk bedobtak valami vicceset. 

Pl. amikor Máté mindenképpen sörrel akarta őket megitatni, és azt állította, hogy mi mindig sört iszunk, ha szomjasak vagyunk. Ami persze így ebben a formában nem igaz ;-) de szemmel láthatóan Szilvinéni sem vette ezt a kijelentést komolyan, csak jót derült rajta. 

Vagy amikor nézegették a kis jegyzetfüzetét, és keresték a névsorban, hogy mi lesz Milán jele. Kérdezte Milántól, hogy te látod már, hogy hová van rajzolva a jeled, Milán persze nem látta. Aztán mutatta neki, hogy hát itt van, tessék, egy szépe házikó. Milán pedig hárított, hogy az ott nem házikó, az egy templom. Neki nem templom lesz a jele. 

Szóval nagyon jó volt, hogy itt voltak. És bár az első szülői után felmerült bennem egy kis kétely, de ez most megint mind szerteoszlott, mert a jelenlétükkel meggyőztek róla, hogy jó kezekbe adom EgyszemMilánomat. Milán is nagyon közvetlen volt velük, nagyon barátkozó. (eleinte Mátés segítséggel persze, mert Máténak hamarabb kinyílik a csiripelője) Milánról is tudtunk kicsit beszélgetni, a kis dolgairól, meg hogy mit szeret csinálni. Úgy láttam, nagyon tetszik nekik Milán strammsága, talpraesettsége, de beszéltünk a kis érzékeny lelkéről is.

A fiúk igazán sajnálták, hogy olyan hamar elmentek az óvónénik. A kapuig kísértük őket, ahol még átbeszélték az autós dolgokat, hogy az óvónéninek miért szuzukija van, és hogy mi most vettünk új autót, a régit meg elvitte egy bácsi, és hogy a szuzukiba hány bicikli fér be, meg hasonló fontosságokat. Hosszasan integettünk utánuk, amíg csak el nem tűntek az utca végén a kanyarban.

Kíváncsian és izgatottan várjuk az ovikezdést :) Most már Milán is!