Alföldi vadnyugat

A hétvége nem csak autóval ismerkedéssel telt természetesen. Már jó ideje tervben volt, hogy ha egyszer Szentesen járunk, akkor majd átugrunk a szomszédos Csongrádra ( illetve Csongrád-Bokrosra), ahol van egy Vadnyugati Város. Most került erre sor, mert az év ebben a szakaszában a hely kiegészül egy kukoricalabirintussal is.  Kint a majdnempusztában, Bokrosról kis földúton kell bemenni két szántás között, és közvetlenül a fóliasátras paprikák mellett már ott is van.

A hely papíron csak 6-ig van nyitva, mi olyan 5 óra magasságában érkeztünk meg, így még éppen elcsíptük a vadnyugati show végét. A legeslegvégét. 

Megérkezésünkkor a sheriffné asszony fogadott bennünket nagyon szívélyesen, és elnavigált bennünket a kukoricásig, ahol a gyerekeknek amellett, hogy ki kellett jutni a labirintusból még pecséteket is kellett gyűjteniük. Majdnem az összeset meg is találtuk. 

A labirintus után maga a sheriff vezetett minket végig az egyes állomások között, és segített a fiúknak végrehajtani a feladatokat. Volt itt tomahawk dobás, mocsárjárás, távolugrás, kis nádlabirintus, lasszózás, patkóhajítás, célbadobás, és természetesen aranymosás is, egy nagyobb pocsolyában, ahol ugyan nem találtunk aranyat, mert már nem volt annyi időnk, de a sheriffnétől kaptunk egy-egy rögöt, hogy ne menjünk haza üres kézzel. A fiúk lelkesen, és becsülettel helyt álltak, és nagyon élvezték. 

Az élvezethez nagyban hozzájárult az is, ahogy a sheriff bánt velük, szórakoztatta őket, viccelt velük. Nagyon értett a gyerekek nyelvén, pikkpakk megtalálta velük a közös hangot. Ugyanez elmondható a feleségére is. És az egész hely, a maga egyszerűségével, ötletességével attól lett igazán jó és szórakoztató, mert ez a házaspár tényleg szívvel-lélekkel csinálja, mindenhol ott vannak, jönnek, csinálják, és mosolyognak, mosolyognak, mosolyognak. Nem is végeztünk 6-kor, de nem is sürgettek, hogy most már aztán, ejnyebejnye, mennénk haza mi is.... sőt... 

Az ügyességi feladatokon túl a fiúk csináltak még sólisztgyurmából aranytallért, lehet mindenféle kisállatot simogatni a tengerimalactól a kisbárányig, és tettünk egy kis lovaskocsikört is.  Itt azért kiütközött a gyerekek városiassága, mert Milánt az érdekelte a legjobban, hogy hol kell a lovaskocsiba benzint tenni.

 Nagyon jól éreztük magunkat. Mivel mi későn mentünk a meleg miatt, így durván 2 órát töltöttünk ott, de ez szinte elröpült, és a gyerekek tudtak volna még maradni, és még egyszer dobni, és még egyszer labirintusozni, mocsarazni... 

Szerintem jó kis délutáni (vagy délelőtti) program. A szülők akár az árnyas padokról is figyelhetik a gyerekeket, egy hideg üdítőt szürcsölve, mert a sheriffházaspár remek bébiszitternek bizonyult.