Bicajozás

Mióta Máté két keréken suhan, azóta szinte minden nap hajtogatja, hogy menjünk el megint a ligetbe, a kreszparkba, én pedig csak ígérgettem, hogy persze, hogy lemegyünk majd még, majd ha jó idő lesz, majd ha korán hazajövünk az oviból, majd ha, majd ha.... annyira szerette volna, hogy még a szombati állatkertet is becserélte volna a biciklizésre, de mivel én tudtam hogy rendezvény van akkor a ligetben, nem akartam a ilyen tömegbe biciklivel menni, így aztán vasárnapra tolódott a buli.

Persze Marci fél éjszaka csak forgolódott, és nem hagyott aludni, ezért nem igazán voltam reggel csúcsformában, de nem volt mit tenni, menni kellett, megígértem. Biztos, ami biztos, azért megkérdeztem vagy tízszer, hogy biztos menjünk-e, meg hogy nagyon sokat kell ám majd biciklizni, mert hazafelé sem tudunk a biciklikkel buszra szállni, de ezek az apróságok nem vették el a kedvüket.

Negyed 10-kor már a kaput zártuk, a fiúk bicóval, én toltam Morcit, és nekivágtunk a Ligetnek. Szépen mentünk, nem volt semmi probléma, amikor kellett szépen megálltak, amikor kellett leszálltak, tényleg le a kalappal előttük. Jóóóó, Milán néha elbambult, olyankor képes nekimenni ennek-annak. 

45 perc alatt oda is értünk, ami szerintem egészen jó idő. A liget tőlünk kábé 3 kilométerre van, azt hiszem, de  mi egy kicsi kerülővel mentünk, hogy ne a forgalmas út mentén haladjunk, és így pont a kreszpark mellett csapódtunk be a liget fái közé. Ők mentek egy csomó kört, én néhol melléjük szegődtem, de inkább csak néztem őket egy árnyas fa alól, Marcika pedig aludt.

Aztán ettünk egy fagyit, hogy egy kicsit megpihenjünk, majd továbbmentünk. Közben Milán 50 méterenként riasztott, hogy neki pisilnie kell, de aztán  mégsem. Azt mondta biztos elaludt a pisije :) 

Egy kis ligetkört azért tettünk, de tényleg csak egy kicsit, nem mentünk be a sűrűjébe, mert hát még haza is kellett tekerni. Hogy egy kis erőt gyűjtsenek a fiúk, a Mekiben megebédeltünk, és már indultunk is. 

Szó nélkül jöttek szépen, vagyis nem úgy szó nélkül, mert beszélgettünk egy csomót, meg egy rakás kérdésük is volt, de egyszer sem nyafogott egyikőjük sem, hogy ő már nem bír jönni, hogy fáradt, satöbbi... pedig én már eléggé ki voltam, de én sem mertem nyafogni. Tényleg nagyon ügyesek voltak. 

Egy ilyen távot tettünk meg, nagyjából. Ez 8 kilométer körül van.

1 körül értünk haza. Nekem persze lógott a nyelvem. Ők még tudtak egy kicsit trambulinozni.  Nem értem, honnan van bennük ennyi energia. (jó, tudom, gyerekek)

Milán pedig időről-időre megnevettetett bennünket, mert olyan vicceseket tud mondani. 

Például, amikor elmentünk a kórház mellett, ahol született ő is meg Marcika is, akkor mondtam neki, hogy:

- Nézd csak Milán! Itt születtél! Ebben a kórházban. 

Milán felnéz, és azt mondja:

- Igen, bizony hogy itt születettem, ebben a palotában!- és közben bólogat

Azóta is ezen nevetünk Mátéval, amikor eszünkbe jut:)

Szuper volt egyébként. Fogunk még ilyet csinálni, kérdés, hogy mikorra pihenem ki magamat.
Hát ezért is szeretjük a tavaszt.