Csak eltelik

Csak eltelik most már ez a hét, ami csak azért érdemel egyáltalán szót, mert ez volt az első hét (de nem az utolsó) , amit hétfőtől-péntekig négyesben nyomtuk a fiúkkal. Persze volt már ilyen sokszor, de Marcika óta még nem, és most ráadásul extramély volt ez a víz, mert előtte sokáig itthon volt Feri, és milyen nagyon jó volt, hogy nem kellett minden alkalommal 3 gyerekkel ide-oda menni, hanem itthon hagyhattam 1-2-t. Na de minden jó véget ér egyszer, nem?

Alapvetően így péntek délben már mondhatom, hogy simán ment minden. A napközbenek azok ugye rutinból mennek, azt egyébként is egyedül csinálnám. A kritikus pontok a reggel és az este. A reggel az egyszerűbb, még akkor is, ha ilyenkor minden gyereket meg kell reggeliztetni, és felöltöztetni, és így megyünk az oviba, hogy aztán 5 perc múlva megint otthon legyünk. Sebaj. 

A délelőttök a szokott módon teltek, Marcival fűszerezve, szerencsére csak 1 napot volt extranyűgös, szerdán, amikor csak ölben, vagy hintaszékben ringatva tudott létezni, egyébként görbült a szája lefelé. 

A délutánok lehetnek cinkesek, de szerencsére egész jó időt fogtunk ki a hétre, leszámítva a keddet, amikor zuhogott, de mivel a fiúk imádják az esőt, így akkor sem volt nagy gáz. 

Hétfőn sétáltunk egy nagyot és leveleket gyűjtöttünk, meg játszótereztünk, kedden délelőtt hallásvizsgálatra mentünk Marcikával, szerencsére ekkor még nem esett, délután viszont jól eláztunk amíg gyakorlatilag hazaeveztünk az oviból. Szerdán befizettük Máténak az októberi úszást, mert most kitalálta, hogy inkább úszni járna és nem focizni, úgyhogy most ez lesz a jövő héttől. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy hogy fog neki tetszeni. Csütörtökön játszótéren voltunk ovisbarátokkal, és a pályán fociztak is. Ma pedig már péntek van, és ma este már kiegészül a család, szóval egészen jól telt a hetünk, soha ne legyen (ennél sokkal) rosszabb.

Egyetlen kritikus rész az az este, amikorra már Marci is elveszíti a türelmét, és persze mindenki egyszerre éhes, szomjas, és fürdeni is kell, meg még esti tej, meg még estimese, de még feküdj ide mellém, és innék is még, meg satöbbi, és mi ezt még megspékeljük egy kis mindentőlfélek életérzéssel, ami csak annyit tesz, hogy Máté nem megy be egyedül sehová még akkor sem ha fel van kapcsolva a villany (szerencsére elég neki, ha Milán kísérgeti), Milán pedig az ágyában fél mikor mitől, legutóbb épp Süsütől, és ő nagyjából 150szer kérdezi meg lefekvés után, hogy vigyázok-e rá, és a legjobb, ha még Marcika is ilyenkor hallatja a hangát, mert mikor máskor.

De ha azt veszem, hogy 9-kor már minden gyerek a helyén aludt a hét minden napján, akkor az nem olyan rossz eredmény, és csak nekem tűnik a 7-től 9-ig tartó 2 óra hossza egy végtelenségnek. 

Igazából nincs is nagy jelentősége ennek a posztnak, hacsak az nem, hogy ne felejtsem el, mint ahogy nem felejtem el azt sem soha, hogy milyen volt Mátéval az első kettesben töltött napunk, amikor Máté egész nap csak sírt és sírt, és fogalmam sem volt hogy vajon miért, arról meg végképp nem, hogy mi a fenét tudnék én vele csinálni, úgyhogy jobb híján együtt sírtunk. Huhhhh .... még visszagondolni is rossz....