2012. szeptember 10., hétfő

Állatkertes Varázshegyes ( egy hosszadalmasabb bevezetővel)

Tegnap délelőtt állatkertben voltam a fiúkkal. Igen, én egyedül, meg a 3 kiskorú. Igen, mert néha tényleg nem vagyok normális :) Már így is én vagyok a kerületben a Nő, aki 3 gyerekkel jár az úton, és ezt úton-útfélen meg is jegyzik, hogy hűűű micsoda bátorság ennyi kicsi gyerekkel egyáltalán a lakásból is kijönni, nemhogy az utcára bármilyen célból kimerészkedni, de hát ez van. Azt is mindig elmondják, hogy hát ők biztos nem mernének elindulni, kettővel sem, hát még 3-mal, de én, ha épp jó passzban vagyok, akkor csak mosolygok rajta, de ha épp nemjóban vagyok, akkor meg csak annyit válaszolok, hogy helyettem meg nem vásárol be senki, szóval vagy elindulok én magam a 3 gyerekkel, vagy rághatjuk otthon a küszöböt.
Na de jól el is kanyarodtam a témától, csak hát tényleg néha ki tud borítani, mikor azt hiszik, hogy én jókedvemből cígölöm magammal mindegyiket, pedig nem... nekem is egyszerűbb lenne bárkire rábízni egy fél órára, mint bárki másnak, csak hát én nem tudom kire bízni. Ennyi.
No de lényeg a lényeg.... hogy a hétvégén az állatkertben volt egy szelektív hulladékgyűjtős kezdeményezés, mégpedig hogy 10 italoskartonért cserébe adtak egy gyerekjegyet. 
Először nem nagyon volt kedvem az egészhez, egyrészt mert újabban a Nagyobbak elég értetlen korszakukat élik, ami kissé megnehezíti a velük való érdemi kommunikációt. Másrészt tartottam tőle, hogy sokan lesznek, és ez a kettő együtt nem egy jó kombináció. 
Végül aztán csak nekivágtunk, és mivel Feri megirigyelte az én vágott hasamat, ezért pár napja ő is csináltatott magának egy vágást, (sérvműtét), így ő itthon maradt pihenni. 

Szerencsére nem voltak olyan sokan, amikor odaértünk, alig kellett sorbaállnunk is, és bent is egész elviselhető volt a népsűrűség. A fiúkkal megbeszéltem, hogy ne nagyon távolodjanak el tőlem és a kocsitól, vagy a kocsi előtt menjenek hogy lássam őket, vagy fogják meg vagy valami, a lényeg, hogy nehogy elkóboroljanak, mert akkor az életbe nem találjuk  meg egymást. Valami csodával határos módon fel is fogták, mit mondok, mert tényleg szépen jöttek, látótávolságon belül mászkáltak csak el.
Mivel Máté szokás szerint a vizilovakat szerette volna megnézni, meg a tigriseket, Milán pedig az elefántot, így arra felé indultunk, és meg is tettük a szokásos körünket. 




Aztán innen kicsit változtattunk a szokásos útvonalunkon, (fókák, pingvinek, tevék, kecskék) és nem az állatkert másik fele felé indultunk, hanem bementünk a Varázshegybe, ami nemrég készült el. Na itt aztán volt tömeg rendesen, de azért ha már ott voltunk, akkor kicsit körbenéztünk, amennyire tudtunk, de valószínű, hogy egyszer majd egy egyszerű hétköznapon visszajövünk, és akkor mindent alaposan megnézünk.
De azért így is láttunk elég sok mindent, kitömött állatokat, csontvázakat, hogy hogyan élnek a hangyák és a patkányok a föld alatt, ( az egerek, patkányok, és egyéb rágcsálók lettek Milán kedvencei), tengeri élőlények makettjeit.
A hegy egyébként 4 szintes, de mi csak az első kettőn voltunk, egyrészt a sok ember miatt, másrészt mert már nagyon eltelt az idő.


Milán kedvence, a törpecickány:


Az én kedvencem:) A szenvedő lovag:)



 

Simike persze  végig aludt  volna. Csak akkor ébredt fel, amikor a fiúk szépen letelepedtek egy padra perecezni, én pedig kiráncigáltam a félálmából, (igen, még mindig vagyok ennyire amatőr) mert azt gondoltam biztos már ő is megéhezett, és soha jobb alkalom ennél nem lesz arra, hogy megetessem. Evett is szorgalmasan, csak aztán már nem tudott visszaaludni, és amikor már nagyon unta a banánt, akkor bizony nyűglődött egy kicsit, de tényleg csak egy picikét, és azt is már hazafelé jövet. 

És végre csináltam róla nyitottszemes fényképeket is:) És éppen 1 hónapos!!!!!





Végül aztán nagyon jól éreztük magunkat, és nem bántam meg, hogy nekivágtam a fiúkkal, mert ők is élvezték, és jók is voltak, szót is fogadtak. Ha hazafelé nem kellett volna több mint fél órát várni a trolira, mert az egyik járat kimaradt, és ha utána a fiúk nem vesztek volna össze a vizen, akkor hibátlan lett volna a kirándulás. De így is megért 9 pontot.

3 megjegyzés:

  1. Ferinek jobbulást, neked pedig minden elismerésem. Van olyan ismerősöm, aki kettő nagyobb gyerekkel nem mer elindulni sehova...bár szerintem csak nevelés és hozzáállás kérdése az egész,nem? Bár nem tudhatom ,sosem voltam még sokgyerekes :) De azért irigyellek ,főleg,amikor ilyen bejegyzéseid vannak :)

    VálaszTörlés
  2. :) az elején jó mosolyogtam. Én többnyire azt a kérdést kapom meg, hogy "ez mind a magáé?" :D Kicsit más a helyzet éppenséggel lenne kire rábízni, de nem teszem. Most már kifejezetten örülök. Egyrészt beigazolódott a megérzésem, amiért nem bíztam másra. Másrészt nem kényelmesedtem el és büszke vagyok arra, ahogy tudnak közlekedni, hosszú távokat megtenni. Persze nem utolsó sorban kondiban is tart :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alapvetően nincs ám bajom nekem sem az együttközlekedéssel, és az enyémek is jól közlekednek, és tényleg hosszú távokat képesek megtenni. Néha csak az megy az agyamra, hogy ez olyan csodaszámba megy, pedig nem az, hiszen rajtam kívül sokan mások is járnak több gyerekkel az úton. Csak aki nincs erre rákényszerülve ilyen-olyan okból, az azt hiszi, hogy ez valami nagy ördöngősség, pedig csak ki kell próbálni, és rögtön kiderül, hogy nem az.
      Ennek ellenére, én azért ha igen ritkán van rá módom, akkor itthon hagyok 1-2 gyereket. ilyenkor érezhető a különbség, hogy mennyivel gyorsabban, és hatékonyabban tudok működni.

      Törlés