Holnapután

Napok óta azon gondolkozom, hogy valahogy jó lenne összefoglalnom, szavakba öntenem ezt a 9 hónapot, ami mögöttem van, de valahogy nem megy....Nem tudok olyan jelzőket találni, olyan mondatokat alkotni, ami hűen tudná visszaadni mindazt ami bennem van most, 2 nappal a Nagy Találkozás előtt. Mert bármit írok  az túl szélsőségesnek tűnik leírva, vagy túl negatív, vagy túl csöpögős, pedig igazából egyiket sem érzem igazán. 

Ha visszagondolok az elmúlt hónapokra akkor mégis inkább a nyűglődéseim jutnak az eszembe, mintsem a gondtalan, felhőtlen babavárás. Nagyon bánom, hogy így alakult ez, folyamatosan keresem is az okokat, de szerintem sosem fogom igazán megtudni, hogy miért volt ez a terhességem annyival másabb, nehezebb, lassabb, kínlódósabb, mint az első kettő. Tény, hogy nem jött túl jól, hogy pont a nehezebb, nagyobbpocakos hetekre esett az oviszünet megspékelve egy remekbeszabott napokig tartó hőségriadóval, amikor egész álló nap össze-, és be voltunk zárva a fiúkkal a lakásba, mert másképp nem ment. De mindegy is most már. Persze voltak azért jobb pillanataim is:) Csak összevetve azzal, hogy Mátéval gyakorlatilag majdnem végig dolgoztam, Milánnal a pocakban pedig pont egy sokatutazós évünk volt, és megjártam vele Nápolyt, Milánót és környékét kétszer repülővel, ahhoz képest most még ha lehetőségem lett volna rá, fizikailag akkor sem lettem volna képes egyikre sem. 

De most már gyakorlatilag csak órák választanak el a végétől... és azért sajnálom is hogy vége, mert minden nehézség ellenére Simi volt hozzám a legkíméletesebb. A kínlódásaim azok mind magam miatt voltak, nem azért, mert Ő épp hosszú percekig tolta ki a kis tappancsait az oldalamon, mint a Nagytesói. Ő még most is inkább hullámzós, mintsem kitámasztós. Ő az egyetlen gyerekem, aki olyan sokszorlátott hullámzóhasat tudott nekem csinálni, a többiek sosem csináltak ilyet. Igen, hiányozni fog. És a pocakom is, pedig iszonyat hatalmas, sokkal-sokkal nagyobb, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni. Szinte már külön életet él. Van a pocak, és valahol mögötte vagyok én is:) De nem tudok még arra gondolni, hogy soha többet nem lesz már ilyen pocakom :(  Búcsúzkodni ott lesz az egész holnapom, mint ahogy ráhangolódni a holnaputánra is. Egyelőre még olyan távoli, olyan elképzelhetetlen, hogy hamarosan eggyel többen leszünk. Más dolgom sem lesz egész nap a kórházban, mint búcsúzkodni és hangolódni. még az is lehet, hogy bele fogok őrülni.

Ha Simire gondolok, akkor mindig úgy jelenik meg előttem, hogy a kis buksiját a nyakamba fúrja, és érzem a kis tejszagú leheletét, érzem az orrommal, hogy milyen puha még a bőre, milyen érintetlen. Azt, hogy milyenek lesz Vele a hétköznapok, és hogy milyenek lesznek 5ösben, azt el sem tudom képzelni... majd minden úgy adódik. Remélem.

Búcsúpocakfotó:

Holnap már nem vagyok. Aztán egyszer csak majd jövök, és mesélek, remélem valamikor a jövő hét eleje-közepe felé. De ha minden igaz, akkor rövidhírekkel Feri is fog majd jönni, ha a fiúk engedik:)
puszi Mindenkinek!