Nyúlkeresés indul

Ha már nincs kánikula az én fiaim, most legfőképpen Milán, akkor is képesek 5 perc alatt úgy leizzasztani, mintha legalább 40 fok lenne árnyékban. 

Történt ugyanis, hogy elveszett a Nyúl. A szent és sérthetetlen, ami nélkül nálunk nincs élet, nincs oxigén a levegőben, amire ha megyünk valahová legalább annyira vigyázunk mint a gyerekekre. Jobban mondva nem veszett el, csak nem találtuk. Reggel még megvolt. És még délelőtt is. És mivel nem voltunk házon kívül így jó eséllyel a Nyúlnak is ott kellett lennie. Amikor ebéd után eljött az alvásidő mégsem volt sehol. Otthon is elő szokott fordulni, hogy meglapul itt-ott, vannak kedvenc fiókjai, vagy valamelyik bőrönd oldalsó zsebében húzza meg magát, esetleg a kockás doboz legmélyén szundít, vagy az étkezőszék és a szekrény között, esetleg az ágy mögött. De most nehezített pályán mozgunk, mert amíg nálunk festés van/volt, addig mi anyukámnál csövezünk, szóval a lehetőségek tárháza nagyjából a duplájára nőtt. 

A nyúlkeresésnek nálam több fázisa van. A legeslegfontosabb ilyenkor, hogy gyerekfejjel kell gondolkozni, és olyan, hogy ááá oda úgysem tette meg se forduljon a fejünkben, mert igen, képes oda is betenni. Naná, hogy képes!!! A másik nagyon fontos, hogy fel kell idézni hogy mikor és hol láttam utoljára, és onnantól kezdve, gyakorlatilag másodpercekre lebontva rekonstruálni kell(ene) hogy mi is történt azóta.

Aztán először Milánszem magasságban és az alatt-fölött egy kicsivel sebtiben végigpásztázom a lakást, a polcokat, a padlót, a szekrények és a fal tövét különösen, ágyat, és szétnézek az éppen használt játékok között,  ilyesmi.

Ha sehol semmi, akkor elkezdek alaposabb lenni, jöhetnek a fiókok a szekrények, az ágy mögé benézés, a nagyobb rések, ahová be lehet gyömöszölni, és egyre jobban nyitva tartom a szememet, hátha valami nem várt helyen kilóg egy nyúlláb vagy nyúlfül.

A második fázis végére nagyjából sikerrel szoktam járni. Valahonnan mindig előkerül az a nyavalyás. 

De most nem került elő. És már kezdtem kétségbe esni, hogy akkor most mi lesz. Kérdeztem Milánt, hogy nem tudja-e hogy hol tette le azt az átkozott nyulat, de ő csak ártatlanul annyit válaszolt, hogy 

- Hát én nem is tudom!

Ezzel meg nem segített túl sokat. 

Aztán Máté felajánlotta Milánnak, hogy mi lenne ha most az egyszer Malackával aludna. Milán erre nagy meglepetésemre rögtön rábólintott, és ekkor azt hittem, néhány órára elnapolhatjuk a nyúlkérdést, és hátha addig magától is előkerül. Le is feküdtünk, de néhány perc múlva  Milán mégis úgy döntött, hogy neki nem jó a malacka, mégis inkább a jólbejáratott nyulára lenne szüksége a békés alváshoz, és nem és nem akar Malackával aludni.

Így hát újra nekiálltam a nyúlkereső-projektnek. Most már teljes kétségbeeséssel néztem át sokadjára minden általam elképzelhető és elképzelhetetlennek tartott  helyet. Még egyszer benéztem a fiókokba,  a szekrények mögé, a cipőszekrénybe, az alá, mögé, feltúrtam az ágyat, benéztem az ágyneműhuzatba is, az ágyneműtartóba, megnéztem a zacskós zacskót, körbenéztem az egész konyhát, a szemetest, a fürdőben a mosógépet, a mosóporos dobozt, benéztem a radiátorok mögé, feltúrtam a táskáinkat, megnéztem a vécében.  Sehol semmi, még csak egy nyúlhoz hasonló sem. Ekkorra már eléggé pánikba estem, szakadt rólam a víz, és lassan kezdtem mindenféle természetfeletti dolgokban gondolkodni, hogy elnyelte  a föld, magába szippantotta valami fekete lyuk és most ott kering valami föld körüli pályán két fél pár zokni között. Még az erkélyen is kinéztem, hogy nem dobta-e ki amikor éppen nagyon vicces kedvében volt, pedig emlékeim szerint nem volt kint az erkélyen, de ki tudja. Az erkély alatt sem láttam semmit. Ekkor gondoltam, hogy megnézem a  szekrény tetején, mert akár oda is feldobhatta. És ahogy ezt kigondoltam, és fél lábbal egy székre a másik féllel pedig a tévésszekrényre álltam, szinte öntudatlanul bepillantottam a tévé mögé is. És tessék!!!! Ott lapult a  Nyavalyás a tévésszekrény és a fal közé beékelődve a tévé mögött, és onnan pislogott ki ártatlanul.

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy most azonnal kidobom a fenébe, mert örökké csak keresni kell. De aztán persze hogy nem dobtam ki, a megkönnyebbülés hogy végre megvan nagyobb volt minden haragomnál, amit az elmúlt nagyjából 40 percben éreztem. 

Végre mehettünk aludni. Milán a világ legtermészetesebb módján ölelte magához a kis cimboráját, mintha nem is majd' 1 órán át kutattam volna utána. 

És most erősen gondolkozom azon, hogy mégiscsak kéne beleültetni egy nyomkövetőt, vagy valami olyan szerkezetet, ami kiad valami hangot. Voltak régen azok a fütyülős kulcstartók, hogy ha fütyültünk neki, akkor csipogott. Vagy egész egyszerűen Hozzáragasztom Milánhoz valami extraerős pillanatragasztóval. Sőt hozzávarrom! 

Nem tudom. De majd kitalálom:)