Békávézunk

Alapvetően nem nagyon szoktunk bkv-zni, mert ahová tudunk oda gyalog megyünk. Szerencsére a fiúk elég nagy távokat képesek megtenni, akár gyalog is, de hogy gördülékenyebb legyen a dolog általában valamilyen járgánnyal jönnek, úgy meg aztán pláne tudunk haladni.

Az utóbbi pár hétben viszont, amióta nem vagyok már erőnlétileg a topon, meg távolabbi elintéznivalóink is voltak, többször is tömegközelekedtünk. A fiúk nagyon szeretik. Minden típusát. 

Persze hacsak lehet igyekszem elkerülni a csúcsidőt, már csak a magam kényelme érdekében is. Két gyerekkel meg egy hatalmas pocakkal éppen elég izgalmas tud lenni egy-egy ilyen utazás tömeg és tolongás nélkül is:) Aztán van, amikor bárhogy is igyekszem mégis tömött buszon kell utaznunk, mert mondjuk azon a vonalon mindig tömeg van, vagy elcsúszunk az idővel, vagy bármi. 

Sok rosszat lehet olvasni a pesti tömegközledésről, ami nyilván igaz is. Sokkal kevesebb pl. a laposbusz, mint a lépcsős, a felénk járó villamosra pedig segítség nélkül nem is lehet feltenni még egy kisebb méretű babakocsit sem. (hannoveri) Aztán lehetne írni arról, hogy mennyire segítőkészek vagy udvariasak az emberek, de én ezekkel nem foglalkozom. Egyrészt mert ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese, és akkor nincs időm/energiám amellett hogy a gyerekekre, csomagokra, miegyébre figyelek, hogy még másokra is figyeljek. Alapvetően nem várom el senkitől hogy segítsen, többnyire boldogulok. Ha pedig mégsem, akkor pedig megkérek valakit, és még sosem volt olyan, hogy valaki húzta volna az orrát, vagy nem segített volna. De legtöbbször még a megállóban, vagy amikor látják, hogy leszálláshoz készülünk, már akkor ajánlkoznak, hogy segítenek. Szóval nekem elég pozitív tapasztalataim vannak e téren. Ha pedig úgy alakul, mert volt már ilyen is, hogy állnunk kellett a buszon, akkor azt pedig kalandnak fogjuk fel. Máté pl. nagyon szeret állva-kapaszkodva utazni. Nyilván így kicsit jobban meg kell oldalról támasztani, mert azért fékezhet a busz, vagy akármi történhet, de nem szoktak panaszkodni. 

Mondjuk mostanában, mióta nem hordunk babakocsit, azóta nem nagyon szokott előfordulni, hogy nincs ülőhelyünk, mert Milán a kényelmes, már a lépcsőn elkezd sopánkodni ha úgy látja, hogy sokan vannak, hogy:

-De én hová üljek???? Én hová üljek Anya????

Persze max hangerővel hogy mindenki jól hallja, hogy neki nincs ülőhelye. Erre általában legalább ketten fel is szoktak pattanni, hogy átadják a helyet:) Milán pedig elégedettséggel az arcán foglalja el. 

Milánnal egyébként nagyon vicces együtt utazni, mert most már pont olyan jól és érthetően beszél, hogy gyakorlatilag bárki megérti, és pont olyan szabadszájú is, hogy ami szívén az a száján. 

Ma például beleharsogta a villamosba, hogy:

- Anyaaaa, kakim van!!!!!

Majd kiegészítésképpen még hozzátette hogy: - Nagyon büdööööös!!!!!

De nekem az a legviccesebb, amikor szóval tartja a néniket/bácsikat. Ilyenkor mindenfélét kérdezget tőlük.

 pl:

- Rajtad miért van zokni?

- Te miért vettél falevelet? ( petrezselyemzöld lógott ki a néni kosarából)

- Neked fáj a lábad? (viszeres volt a néni lába)

Ilyesmiket. Mindenre rákérdez, amin megakad a szeme:) Szerencsére eddig még nem vette senki a lelkére. 

Így utazunk mi.:)