Kisvonattal a János-hegyen

Már régóta tervezzük, hogy majd megyünk vonatozni, mert hogy a fiúk biztos nagyon élveznék, meg mi is, csak ősszel is meg idén is mindig közbejött valami. Vagy az idő volt rossz, vagy valamelyikünk volt beteg, a vonatozás pedig csak tolódott. Egészen mostanáig, amikoris végre minden a kezünkre játszott.

A Normafától mentünk a János-hegyig. Persze Milán elaludt az odafelé vezető autóúton, úgyhogy ő elég kómásan várta a vonatot, ami aztán jól megtömve érkezett, de ez mit sem számított.

A János-hegynél leszálltunk, és gyalog folytattuk tovább. A táv nem olyan vészesen hosszú, és nem is olyan meredek, szóval szóval simán bírták a gyerekek is a hegymenetet, bár néha azért elkezdtek fanyalogni, hogy mennyit kell még menni, meg mikor érünk már oda, de amikor megemlítettem nekik, hogy ha felérünk akkor ott lesz egy játszótér, akkor máris erőre kaptak.

Találkoztunk egy siklóval is, (szerintem sikló, de egyébként bármi lehet, mert nem értek hozzá), ami Máté szerint BIZTOS hogy NEM sikló, mert ennek nincsen kereke. A siklónak meg van. Mármint a Budavárinak, amit Máté egész eddig ismert.

Ahhoz persze volt kellően elég energiájuk, hogy a játszótéri mászótornyot akárhányszor megmásszák, alig lehetett onnét őket elrángatni, mert még a kilátóhoz is fel szerettünk volna menni, ami innen még néhány száz méter erőltetett menet. Itt már hiába volt minden, Milán már apa nyakában potyázta el a felfelé vezető utat, Máté pedig már éppen elkezdett volna nyafogni, hogy ő nem bír tovább jönni, amikor végre megérkeztünk.

Felmentünk a kilátóba. Érdekes módon, a csigalépcsőzéshez valahogy megint sikerült a fiúknak valahonnan energiát meríteni:) Végig kurjongattak fölfelé, hogy húúú de félelmetes!!!!, meg bambultak ki a kis ablakokon. Aztán Máté már az első teraszon sem nagyon mert a falnál kijjebb jönni, mert fújt a szél, a második szinten pedig egyáltalán nem jött ki, Milán bezzeg még a fejét is kidugta volna minden kis nyíláson.

Lent a büfében még bedobtunk egy lángost meg egy kukoricát, aztán mentünk vissza a vonathoz, ami szerencsére most nem volt olyan tömött, így lett egy egész fakknyi helyünk, és Máténak nagyon tetszett hogy az "ablak" mellett ülhetett. Milcsi pedig eközben  szomszéd ülésen ülő fiatal párt szórakoztatta, és mindenáron motorozni akart, mert középen parkolt egy pontugyanolyan motor, mint az övé.

Mondanom sem kell, hogy már a kocsiban elaludtak mind a ketten, de úgy, hogy még akkor sem keltek fel amikor ágyba rakta őket Feri, pedig akkor mindig fel szoktak, és Milánon még pelust is cseréltem. Aludtak vagy 3 óra hosszát, ami nálunk egyáltalán nem mindennapos, és még éjszaka is úgy aludtak mint a bunda.

Máté persze vérszemet kapott, és ma egész nap azt hajtogatja, hogy ma hová megyünk, és most a Vidámparkot vette a fejébe, mert már megint előkerültek az Annapetik, amiben van egy vidámparkos rész. Úgyhogy eddig nagyjából százszor mondtam el, hogy vidámparkba biztos hogy nem fogunk menni, mert 1.kicsik még hozzá, 2. én nemigen tudnék felülni velük sehová (mert Máté óriáskerekezni szeretne), 3. az apjuk meg pláne nem fog velük felülni sehová, 4. mivel a kilátóban sem mert kinézni, mert fújt a szél, mit akar akkor az óriáskeréken???? szóval innentől kezdve nincs miről beszélni. De majd valamit kitalálunk, hogy szerencsétlenek nem maradjanak program nélkül.