Padovától Provance-ig

Miután jól lefárasztottuk a fiúkat a padovai városnézéssel, nekiveselkedtünk hát az aznapi tervnek, mégpedig eljutni 19 óráig a provancei szállásunkra. Merthogy a papírunk szerint addig volt check in. A fiúk hamar elaludtak, és mind a ketten maratonit aludtak, mert szinte végigaludták az utunk olaszországi részét. Milán biztosan, Máté olyan Genova magasságában ébredt fel.

Így az autózás kezdeti szakasza igencsak nyugodalmasra sikeredett, nyugodtan tudtam bambulni ki a fejemből, nézni a tájat, a távolban olykor felbukkanó, majd eltűnő hegyeket, egy-egy város felbukkanó templomtornyát, majd jöttek az alagutak és a tenger, amire én kevésbé láttam rá, mert én ugye az anyósoldalon ültem, de azért néha-néha kibukkant a korlátok és az alagutak közül a gyönyörűszép Földközi-tenger.

Az autóból fényképezésről még van mit tanulnom, bár tény, hogy az új géppel sokkal hatékonyabban működöm, de a dolgomat nem könnyítette meg, hogy néhány óra autózás után a szélvédő már minden volt csak tiszta nem, pláne oldalt.

A francia-olasz határt átlépve aztán elérkezett az ideje a pihenőnek, ekkorra már mindenki ébren volt, túlságosan is, és kezdték már unni a banánt, és mivel egymást érték az alagutak így már az sem volt érdekes egy idő után. Aztán mikor elindultunk jött egy kisebbfajta ijedelem, merthogy nem találtam Milán nyulát, ami nélkül mifelénk nincs élet. Mindent átkutattam amit csak tudtam az első ülésről hátrafordulva, nem találtam sehol. Feri ekkor egy hirtelen mozdulattal lehúzódott a leállósávba, én pedig pánikszerűen pattantam ki a kocsiból, hogy még alaposabban felforgassam az autó hátsó fertályát, és szerencsére meglett a nyúl, be volt gyűrődve a Milán ülése és a hátsó ülés közé, és nem látszódott ki. Hogy hogyan sikerült oda betűrnie Milánnak szerencsétlen nyulat azt az isten sem tudja, de a lényeg, hogy meglett, és még csak vissza sem kellett fordulnunk.

Az út következő szakasza pedig maga volt az álom. A francia riviérán végigautózni már csak akkor lett volna még sokkal szebb, ha nem autópályán száguldunk, hanem komótosan araszolunk egyik városból a másikba. Nem hiába ez itt a gazdagok üdülőhelye, balról a csodaszép tengerpart, jobbról a magas hegyek.... egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy lehetne még ennél szebbet akár kitalálni is. Tényleg maga a csoda! Nyilván a hormonjaim is közrejátszottak, de tényleg sírva fakadtam a gyönyörűségtől, pedig tényleg olyan kicsi részletet láttunk belőle, és mégis ez a picike is olyan magával ragadó volt. Fotózni sajnos nem lehetett egyáltalán, meg valahogy ki is ment a fejemből...

Mire Provanceba értünk megintcsak hulla sötét lett, és hullafáradtak is lettünk. A fiúk a hirtelen nyakukba szakadt szabadságukat ugrálásba fojtották, majd gyorsan ki is dőltek.

Másnap reggelre mindenki simára aludta magát, és az első dolgom volt, hogy átszaladjak szemközti pékségbe és bevásároljak bagettből és croisson-ból. Ezekből nem tudunk eleget enni, a francia bagettnek nincs párja a világon, finom-friss-ropogós... nyaminyami, szeressük:) Furcsa népség ez a francia, ezt már a múltkor is megállapítottuk, de nekem még mindig olyan furcsa, hogy 3 egymástól 5 méterre lévő pékség simán el tud működni egymás mellett. Mondjuk tényleg mindenkinek a hóna alatt ott virít egy jól megtömött bagettes zacskó. Még tavaly olvastam, hogy nagyon ügyelnek rá, hogy a nap minden szakában, mondjuk este 8ig legyen friss bagett, és ez tényleg így van, a boltok ugyan hétvégén nincsenek nyitva, de a pékségek azok igen, mert bagett nélkül nincs élet a franciáknál.

Reggeli után pedig Aix-en-Provance-ba mentünk be.