A testmozgásról és a tervekről, amik tervek is maradtak

Volt nekem egy előző életem, amikor dacolva az elemekkel, hóban-fagyban, nyári hőségben, egy héten háromszor-négyszer is egy Deák térhez közeli tornateremben töltöttem el az estéimet, munka után. Olyan időszak is volt, amikor a kimaradt napokon pedig egy lakóhelyközeli sportpályán róttam a köröket. Imádtam:)

Nem, nem vagyok én az a fittneszlédi fajta, nincsenek kigyúrt izmaim, kockás hasam, akkor sem volt, most meg aztán hajajaj mennyire nincsen. Úgy  megy ez nálam, hogy nehezen kezdem el, sokáig tervezem, aztán ha egyszer elkezdem könnyen rákapok az ízére. Mert mozogni jó!

Mióta a fiúk megszülettek számtalan terv fogalmazódott meg bennem, hogy hogyan és miként fogom visszanyerni lányos alakomat. Vagy legalább csak a felét. A tervek elvileg mind jók voltak, és elméletben kivitelezhetőek is.

Mivel gyerekfelvigyázók nem vagyunk túl erősek, így az, hogy ráhagyom a gyereket valakire, hát az ugye szóba sem jöhetett. Első tervem még évekkel ezelőtt az volt, hogy majd adott napokon Apa időben hazaér, én pedig eljárok egy esti zsírégetésre. Ki is néztem egy helyet, ahol még este 8-kor is kezdődnek órák. gondoltam, ezt nekem találták ki. A terv persze gyorsan kútba esett, mert vagy Apa nem ért haza időben, ha egyáltalán itthon volt,  vagy  este 8-ra én is hulla voltam, vagy , vagy, vagy... mindig volt valami. Kifogásokban igen jó vagyok:)

Aztán a sors levette a terhet a vállamról, mert pocakba került Milán, és így legálisan is felmenthettem magamat, és a zsírpárnáimat is volt mire/kire fogni. Hmmmm, azok voltak a szép idők!!!

Tavaly már új terv fogalmazódott bennem, mégpedig az, hogy ugyanerre az estig nyitva tartó helyere fogok járni hétvégenként. Merthogy ott szombaton és még vasárnap is formálják az alakokat. Mondanom sem kell, hogy egyszer sem jutottam oda. Mert valami mindig fontosabb volt, vagy ami m ég rosszabb, eszembe sem jutott, hogy menni kéne.

Aztán a következő korszakalkotóm akkor volt, mikor Matyi elkezdett oviba járni. Juhé, gondoltam magamban, eljött az én időm, délelőttönként baba-mama tornára fogok járni Milánnal. Szuper lesz! Társra is találtam ebbéli elhatározásomban egy közelben lakó ovis anyuka személyében. A terv ugyan még nem halt teljesen ki, de megvalósítanunk egyszer sem sikerült. Mert kezdetben olyan jó volt, hogy amíg Milán alszik, addig én haladok a dolgaimmal. Aztán hol Matyi volt beteg, hol Milán, akkor meg ugye nem mehetünk. Olyan is volt, hogy én magam is beteg voltam. Vagy esett az eső. Vagy szélvihar volt.  Szóval sosem jutottunk el a tornaterembe.

Most viszont hogy jön, sőt már itt is van a nyár, kezdem magam kistehénnek érezni, a vékony nadrág, vékony póló már nem olyan hálás viselet, mint a farmer-pulóver, ami ápol és eltakar. Szóval gondoltam én, hogy majd itthon fogok edzeni.

Ma volt az első nap, amikor a délelőtti órákban Rubint Réka buzdított a tévéből még egy, és még egy lábemelésre. És én emeltem is becsülettel. A fiúk egy darabig csak nézték, hogy mi bajom van. Máté többször is nekem szegezte a kérdést, hogy:

-Anya, mit csinálsz?

-Tornázok.

- Miért?

- Hogy szép legyek.

Mire jött a szívetmegdobogtató válasz:

- De Anya, te így is szép vagy!

Szóval toltam én a lábamat föl-föl, ahogy Réka mondotta a képernyőről az arcomba vigyorogva, mikor a két fiú megunta a csendes szemlélődést, és úgy gondolták ők is aktív részesei lesznek az edzésnek, és pikk-pakk a hátamra ugrottak, mintha egy jólmegtermett lovacska lennék, és hiába próbáltam felbőszülve levetni őket a hátamról, nem hagyták, azt hitték viccelek, és ez a játék része:)

Így már nem volt annyira kellemes, az egyébként addig sem nagyon kellemes. Úgyhogy emeltem még egy párat, aztán gondoltam hogy majd másik időpontot keresek a testedzésre, mert 20 kiló nehezítő súllyal a hátamon ennyi év kihagyás után nem fog menni.

De föl még nem adtam! A terv még él, sőt egyre jobban körvonalazódik, hogy miként is fogom ezt csinálni!