Elzászi borút és a Vár

A Vogézek lankáin 120 km hosszan húzódó Elzászi Borút Franciaország egyik legkedveltebb turistaútja. Az út mellett ameddig a szem ellát szőlőültetvények vannak, a hegyek várromokkal és erődökkel, a falvak pedig borozók sokaságával csábítják az idelátogatókat. A falvak hangulata tipikus elzászi, maga az út pedig olyan, mintha egy kicsit a Balaton-felvidékre kerültünk volna, szőlők, hegyek, borgazdaságok váltják egymást. Az út gyalogosan, kerékpárral és autóval is végigjárható. Mi nem mentünk rajta végig, csak 3 helyen álltunk meg.

Igazából Koenigsbourg-vára volt az elsődleges úticélunk, csak amikor rájöttünk, hogy ez része a borútnak, akkor belevettük még a napunkba a két szomszédos falut. Tulajdonképpen a favázas építkezésnek köszönhetően ezek a falvak szinte egyformák, de mégis mások, és épp ez a favázas jelleg ad mindegyiknek egy sajátos mesebeli hangulatot, pláne hogy a házak a szivárvány minden színében pompáznak. Némelyik régebbi ház nekem olyan volt mint a mézeskalácsházikó a Jancsi és Juliskából volt, ferde, színes falak, pici zsalugáteres ablakok, apró ajtó. Épp csak a kolbászkerítés hiányzott előle, no meg a boszorka.

Ribeauvillé is ilyen volt, a faluról sokminden nem mondható el, kellemeset sétáltunk a falu főutcáján, (Grande Rue), kávéztunk, sütiztünk, Matyika dalolászott, Milcsike nézelődött, és mosolygott, de amit mindenképpen meg kell említeni az a Mészárosok-tornya : -)  

Továbbá kitartóan próbálkozunk egy családi kép elkészítésével, de nemigen sikerül, mert Matyi abszolút nem partner a dologban, és vagy fintorog, vagy nyelvet nyújt, vagy karatézik egy léggyel, hátat fordít vagy bármi mást csinál, csak nem néz a kamerába. De azért így is szeretjük: -) Legalább ha másra nem is, de arra, hogy volt egy ilyen korszaka biztos hogy emlékezni fogunk nyugdíjas korunkban.  

Innen mentünk Koenigsbourg-várához, a fő úticélunkhoz. Matyi nagyon be volt sózva, hogy várba megyünk. Nem emlékszem járt-e már valaha várban, de ha járt, akkor sem emlékezett rá, el sem tudta képzelni milyen egy vár. Szerintem valami játszóteres dolognak gondolta, mert ott találkozhatott már hasonlóval. Egész a vár lábáig fel lehet menni autóval, igaz a parkolás nincs túl jól megoldva, egyszerűen az út szélén lehet megállni, de legalább lehet. Első blikkre jó sok ember volt ott, de aztán mikor bementünk már annyira nem volt vészes, mert az emberek nagyobbik része az idegenvezetős csoporthoz csatlakozott, és ha sikerült őket ügyesen elkerülnünk, akkor mi békésen sétálgathattunk, nézelődhettünk. Máté mindenhová benézett, belesett, mindenhonnan kinézett, mindenre felmászott, lépcsőzött a kanyargós lépcsőn (csigalépcső), élvezte. Milcsiszi pedig hátizsákból szemlélődött, de ezt ő egyáltalán nem bánta, vigyorgott, mint a vadalma. 

 

Kedvenc Matyi: -) Persze itt is jár a szája, nem hagyná abba a fecsegést egy pillanatra sem: -)  

A vár egyébként csodaszép, és bár réginek tűnik, de igazából a mai képét II. Vilmosnak köszönheti, aki az 1900-as évek elején szinte teljesen át- és újraépítette. A toronyból pedig remek a kilátás a Rajna-völgyére és a hegyekre.  

A várból leérve még korainak találtuk az időt ahhoz, hogy hazamenjünk, Feri pedig nem akart majmokat nézni, (egy közeli várromnál szabadon élnek a jávai makákók), sem sólyomeregetést nézni ugyanott, (ezt mondjuk én sem annyira), sem gólyafarmra menni,(Hunawihr-ben van Elzász legnagyobb gólya visszatelepítő farmja, ahol több tucat gólyacsalád él néhány évig, és amikor szabadon engedik őket, akkor már nincs meg bennük a vándorszellem, és nem repülnek el, vagy nem olyan messzire, és így kisebb lesz a halálozási arányuk)(autóból azért láttuk a sok-sok gólyát), így egyszerűen csak megálltunk még egy kicsit sétálni a szomszédos Riquewihr-ben. A város jellegzetessége a 16. századi városfal, amely még ma is körülöleli a kis sikátoros települést. A főutcáján véges-végig éttermek, borozók, fagylaltozók, csecsebecseárusok, és a házak fölött húzódó hatalmas szőlőültetvények várják a turistákat. Talán a legfontosabb, amit meg kell említenem a faluval kapcsolatban, hogy itt végre találkozott Matyi egy rókával: -) ( nem, nem olyannal aki a száján jön ki, abból elég volt egyszer is) Igaz, kitömött formában, de a részletekbe nem mentünk bele, mindenesetre teljesen odavolt, hogy még le is fényképezkedett vele, fintor és nyelvnyújtás nélkül: -)  

 Bóklásztunk kicsit a szűk utcácskákban, vásároltunk ezt-azt, Matyi motorozás közben elénekelte a „Fényes a ház teteje” című saját szerzeményét sok százszor, ami tulajdonképpen csak ebből az egy sorból áll, de többfajta hangerővel és dallammal kell énekelni (videó is van róla, de azt nem tudom most feltölteni) és mivel mindannyian hullafáradtra sétáltuk magunkat, még szélsebesen bevásároltunk a Corában, mert itt vasárnap többnyire nincsenek nyitva a boltok, és szombaton is csak max. 8-ig, aztán hazaautóztunk: -) Aztán itthon a fiúk közös erővel még széttörtek egy frissen vásárolt spagettiszószt a konyhakövön, csak hogy ne legyen olyan uncsi az este sem: -)