Az első igazi utcai séta

Nincs még egészen 1 hónapja, amikor Milcsi úgy döntött, hogy kétlábon keresztülszeli a szobát. És mivel mindig csak a kezdet nehéz, így innentől már ment minden mint a karikacsapás. A szobányi távolságot szépen lassan bővítette, lakáson belül csak a küszöböknél ereszkedett négykézlábra, majd már akkor sem. Aztán Milánóban a játszótéren egyik játéktól a másikig bátran elment, igaz a vége elég mellbedobósra sikeredett, ha a távolságot kicsit túllőtte.

Néhány napja már azt vettem észre, hogy itthon az esetek nagy százalékában már kétlábú. És irtó boldog, fülig ér a szája. Sokszor nem is csinál mást, csak jön-megy, egyik szobából a másikba, céltalanul, csak azért hogy menjen. Gyakorol:)

Ma amikor sétálni mentünk, (meg ügyeket intézni), már odafelé láttam, hogy nem jó neki most a kocsiban, ki szeretne jönni. Megbeszéltük, hogy most nem, de hazafelé ha még mindig nagy a lelkesedése, akkor jöhet a lábán. És hát a lelkesedés persze töretlen volt.

Kivettem. Azt a boldogságot az arcán látni kellett volna, leírni nem lehet. Fogtuk egymás kezét, és mentünk, és mentünk, és Ő büszkén pislogott fel rám, elismerést várva.

Matyi mint mindig most is érezte a pillanat ünnepélyességét, és nagy hanggal kürtölte szerte az utcán, hogy Milán sétálgat, majd a motorját félredobva becsatlakozott mellénk harmadiknak, és akkor egy darabig így mentünk. Mint a répás mesében, én fogtam Milán kezét, Milán fogta Máté kezét...

Majd két ház múlva Matyi ráunt a hatalmas tempónkra, és visszapattant a motorjára.

Így mentünk egészen 4 háznyi távolságot, amikor is Milán visszaült a kocsijába, és onnantól kezdve békésen nézelődött egészen hazáig:)