Céges szombat

Bár nem volt igazán jó idő, de mi nem ijedünk meg néhány felhőtől az égen, hanem felmentenünk a Normafához, mert ott rendezte az én cégem (nem, nem az enyém, csak ott dolgozom:) az idei  családi napot.

És amíg Matyi játszóterezett, életében először ugrálóvárazott, eleinte csak kézenfogva a szélén, de aztán beljebb is merészkedett, majd kisautót festetett az arcára, bűvészbemutatót, és bábszínházat nézett, addig Milán két alvás között mindenkit elbűvölt a hatalmas szemével és a mosolyával.

Pogácsazabáló:

Én pedig jót beszélgettem régi és új ismerősökkel, kicsit munkáról, sokkal inkább sokminden másról. Kicsit megint közéjük tartoztam. Kicsit olyan volt, mintha az a 3 év, amióta itthon vagyok meg sem történt volna (pozitív és negatív értelemben is).  Ilyenkor kicsit mindig visszavágyom, pedig tudom, hogy hamarabb el fog jönni az az idő, mikor vissza kell mennem, mint gondolnám, és akkor már nem lesz annyira nagy a szám. Tudom, hogy semmi sem lesz már olyan mint régen, hogy minden más lesz, mert már nem az lesz a legfontosabb, hogy xy huszonnyolcadik kívánságát azonnyomban teljesítsem, hanem az, hogy időben odaérjek a fiúkért az oviba-bölcsibe. Tudom, hogy nem lesz könnyű... sőt... akik ezt az utat már végigjárták nem nagyon biztatnak. De valahogy majdcsak megoldjuk mi is, mint mindenki más.

A lényeg, hogy hogy szuperül éreztük magunkat. Este egyikünket sem kellett altatni, Matyi mint egy fadarab hullott az ágyba, és nyikkanás nélkül aludt reggelig, és Milán is csak egyszer kelt enni, és nem is kellett fél órát ringatni a nappaliban, rögtön aludt is tovább. Lehet, hogy gyakrabban kéne egész napos rendezvényeken részt vennünk?