Játszóterezünk ezerrel

Kertvárosban lakni azért (is) jó, mert valahol, valakik biztos hogy felújítanak, ami nyilván zajjal jár. A házunktól jobbra is és balra is generálfelújítást tartanak, nagyjából tavaly óta, így a légkalapálás, csiszolás, fúrás, faragás szinte már mindennapos zajok errefelé. És amikor ideköltöztünk én bolond még a repülőkre panaszkodtam... most már észre sem veszem, ha egy-egy elhúz a fejünk felett. De ha épp nincs semmilyen zajos munka se közel se távol, akkor jönnek a fűnyírók... juhé!!!

Nagyjából ezen okokból, és persze azért is, mert lassan-lassan vége a jó időnek, meg korábban is fog sötétedni, igyekszünk minél többet távol lenni az otthontól, és az elmúlt hetek alatt törzsgárda tagok lettünk a játszótéren. Rengeteg időt töltünk ott. Annak ellenére, hogy Matyi teljes felszabadultsággal veti bele magát a közösségi életbe, valahogy én továbbra sem találom a helyem, valahogy nem érzem magamat közülükvalónak. Pedig sokat javultam én is, mert már 2 anyuka is van, akikkel jóban vagyok, úgy ahogy. De valahogy nem megy nekem ez a játszótéri udvariaskodás azzal anyukával, akinek a gyereke épp az imént szórta tele az én gyerekem fejét homokkal, vagy lökte félre a csúszdánál nemkedvesen. És a mennyi idős, mit tud? jellegű párbeszédeket sem tartom magamra nézve kikapcsolónak.

Na de a történet nem is rólam kell hogy szóljon, hanem Matyiról. Ő meg szeret járni. Egyre jobban magára talál, és másokra akikhez egy darabig odacsapódik. És olyan is előfordul, hogyha egy darabig nem vele foglalkozom, akkor úgy belevegyül a gyerekseregbe, hogy keresnem kell őt. Jó látni, hogy élvezi, hogy nevet, ugrál, barátkozik. Szíve szerint a nagyobb fiúkkal bandázna, de nekik nem pálya egy kétésféléves, gond nélkül lepattintják, ilyenkor úgy sajnálom:((( de nem hiszem, hogy nagyon a lelkére venné, mert hamar talál valami vagy valaki mást.

Ahogy nézem, azt látom, hogy már nagyfiú... nála sokkal kisebbek is nyomulnak már a téren... tavaly még Matyi is a kisebbek közé tartozott... idén már nem, már nagy, vagány, betyár.

A fiatalabb generációt a családunkból Milán képviseli, aki ha épp nem alszik (mert többnyire ezt teszi), akkor gurgulázva-kacagva hintázik, hintaláncot és korlátot szopogat, padon ácsorog, és rágcsál, vagy egyszerűen csak az ölemből kémleli a nagyok világát, és menne, menne ő is, de még nem tud, hasonkúszva meg már mégsem...

Sajnos csak telefonos képeim vannak... nem olyan jók...

Hát így telnek el a napjaink szépen sorban, egymás után...